2016. január 31., vasárnap

Kritika (Sz. Szonitól) - A próba próbája

Halihó Csantavák!
Mára A próba próbája c. blogról hoztam kritikát, ami egy most indult Luke Hemmings fanfiction, Gab C. billentyűzetéből.
Kinézet
Az oldal designja Peyton Lewisnek köszönhető, ezentúl a fejlécet is a bloggerina készítette. A színvilág a kék árnyalataiban játszik, ami jól illik a szomorúbb hangvételű témához, amire a fülszövegből következtethetünk. A modulokat tetszetős, letisztult formák jellemzik, amik személy szerint egyből a belopták magukat a szívembe. A chat kicsit túllóg ugyan a világoskék kereten, de ha ezt az apróságot kiküszöböli a blog szerkesztője, az oldalsáv szinte tökéletesnek mondható. A középső rész is nagyon tetszetős, a betűk jól olvashatóak, de nem ütnek el túlzottan a szemnyugtató babakék alaptól. Most azonban jöjjenek a negatívumok, mert fejléccel és az oldalháttérrel egyáltalán nem vagyok kibékülve. A fejléc jobb oldala kifejezetten szép, bár kicsit sablonos, és az is remek, hogy a szélek belevesznek a háttérbe. Viszont a bal oldal nagyon eltérő stílusú, túl árnyékos, az a darunak látszó fehér valami nem tudom mit keres ott, ráadásul a cím rettentően kicsi, na meg beleolvad a sötét alsó sarokba. Arról meg szót sem ejtek, hogy az én képernyőmön a háttér élénk kékje elüt a fáradtabb színű fejléctől és moduloktól, tönkrecseszve az oldal hangulatát.
Ha a helyedben lennék Gab, akkor nyitás előtt mindenképpen megkérném a designeredet, hogy legalább a címen nagyítson, vagy a háttér tónusát állítsa át.
Pontozás: 7/10

Történet, tartalmi rész
Mivel eddig csak a fülszöveg és a prológus tekinthető meg a blogon, a történetről elég nehéz nyilatkozni. Az adatoknál olvashatjuk, hogy ez bizony egy Luke Hemmings fanfiction lesz, bár eddig még nem bukkant fel a híresség (ami szerintem pozitívum, nem árt, ha késleltetetten lép be). A fülszöveg elég drámaira sikerült, arról szól hogy hősnőnknek újra kell kezdenie az életét valamilyen okból, ami gondolom a sztoriból fog kiderülni. Hiányolom kicsit a messzebbre menő betekintést, mert a könyvek hátlapján is megtudunk azért valamit a siránkozáson és az alapszituáción túl. Összességében nem annyira figyelemfelkeltő, de rossznak sem mondhatnám.
A prológusban Bonnie az édesanyjával folytatott vita miatt elmenekül otthonról, és egyenesen a  repülőtérre megy. Feszültséget kelt, hogy nem tudjuk meg a konfliktus okát, ám ez még belefér a prológus lényegébe, hogy visszacsalja az olvasókat. Viszont van pár olyan fura rész, ami logikai hibának minősül a szememben. Amikor Bonnie kimászik az ablakon bőröndöstül, megáll a ház előtt, és várja a taxit. Fura, hogy nem telefonál, hogy ,,pls küldjetek már egy járgányt, mert anyám mindjárt utolér, de mennék a reptérre", ennek ellenére befut a sárga kocsi, és ő természetesen bepakol a csomagtartóba. Az anyja, aki meg lóhalálában üldözi és ordítozik az ablakból, nem éri be a cókmókokkal vesződő lányt. Ez számomra felfoghatatlan. Bonnie biztos valami olimpikon otthonról szökdösésben.
A másik fura esemény a reptéren történik. Bonnie minden cuccát lepakolja, kiveszi az ékszereit, de mégis becsipog a fémdetektor kapun. A rendőrök persze rögtön elkísérik az irodájukba, és mondják, hogy vetkőzzön. Egy: a fémdetektor kimutatja, hogy hol lesz a dolog, ami zavart okozott, hát miért nem néznek a képernyőre? Kettő: amikor ott áll egy szál alsóneműben, a rendőrnő mondja, hogy vegye le a melltartót is, mert nem találtak semmit, viszont Bonnie elkezd öltözni és bevágja az ajtót. Természetesen senki nem megy utána, hanem hagyják felszállni a gépre, mert mi van, ha bomba van nála? Áhh, semmi, úgyis rég láttak tűzijátékot.
A fogalmazás egész választékos, csak néha vannak szóismétlések, szóval az teljesen rendben van. A képeket, amiken az SMS-ek vannak, tehetnéd külön sorokba és felnagyíthatnád, mert fura, hogy közöttük megy a szöveg egy pár centis oszlopban.
Pontozás: 7/10 a sztoriban lévő bakik miatt, de szerintem ha továbbírod, ez az érték lehet javulhat.

Helyesírás 
Akad pár elvétett hiba, különösen a helységnevekkel voltál bajban. Van erre egy szabály, hogy egybeírhatod a toldalékkal bármelyik idegen szót, ha az utolsó betűt kiejtik, nem néma. Ezt érdemes lenne betartani, főleg itt korrigálj: Chicago-ban helyett Chicagóban.
Pontozás: 7,5/10

Összpontszám: 21,5/30

Sok sikert a blogod beindításához kedves Gab, izgatottan várom, hogy mi sül ki ebből! ;)
Köszönöm ha elolvastad,
Üdv: Szoni <3

2016. január 30., szombat

Művészetek Hete eredméyhirdetés 6. nap - Rímfaragók megmérettetése

Sziasztok kedves blogra tévedők! :)
Elérkeztünk a Művészetek Hete verses kategóriájának eredményhirdetéséhez. Először is szeretném megköszönni minden nevezőnek, hogy elküldte a verseit, igazán örült a szívem, annyi jó dolgot olvashattam. Viszont a hatalmas verskötegek megnehezítették a dolgomat, a legjobbakat még csak-csak kiválasztottam, de a sorrendet eldönteni felettébb nehéz volt, mert mindegyik alkotás teljesen más stílusú, témájú, így nagyon szubjektív a döntéshozás. A dolgomat ezentúl nehezítette, hogy az egyik díjazott visszalépet, ezért sajnálatos módon, csak 2 db nyertesünk lehet.


1. helyezett: Poór Tamás
Tamás versei egyértelműen kiemelkedtek a mezőnyből, erőltetett rímektől mentesek voltak, semmi összegabalyodott, túlerőltetett jelenés. Tényleg le vagyok nyűgözve, mert igazán Tamás igazán remek írásokat küldött be, nem egy jó volt a munkái között, hanem mindegyik megütötte ugyanazt a színvonalat. Itt a Lábnyomok c. munkáját szeretném megosztani veletek, ami egy elmúlt szerelemről szól. A majdnem slampoetrybe forduló rímek és játszadozások remek ritmust adnak, pont olvasható a terjedelem, kiváló a hangulatközvetítés. Tamás többi írását is csak ajánlani tudom, a Ne mondd el! és a Csak címűek voltak az én személyes kedvenceim, de Tamás blogján még több irodalmi csemegét találtok.

Poór Tamás: Lábnyomok


Elmúlt érzelmek, emlékképek, lábnyomok a szívben
Nehéz teher a kereszt, mit idáig a vállamon vittem
Csak magamban hittem... Most már tudom, hibáztam
Eltűntél a fényképről, míg én a tükörképemmel vitáztam

Itt senki sem hibátlan! A tökéletes is csak álca...
Lepel mögé bújt varázs. De megint eltörik a pálca...
Lehetőség kell? Itt a tálca! Veszteglő szabad préda
A neved falakra írtam egyszer, de már elkopott a kréta

Örök álomképként kísért néha... Elmúlni csendben, szépen...
Majd akkor, ha megtaláltam helyem újra az égszínkékben
Hogy legyen helyem a mindenségben, átkúszok a tébolyon
Ahol minden az én hibám... Ahol minden démon vérrokon!

Ott minden nap ér pofon, ez is csak rémisztő délibáb
A rádió is halkan súgja: Nem éri meg várni rád!
De a fájók is szép hibák, költői a hasonlat
Rozoga repedt szíven, mit kőműves be vakolhat

Nem teszem le a tollat! Ha nincs papír én kőbe vésem
Hogy nem létezik szerelem, de akit szerettem, visszakérem...
Megint ezüst az érem, még mindig végighasít a célszalag
Szembe jön pár fájó emlék, mert ami itt volt, itt marad

Ami feszül szétszakad... Csak múló szavak és  imák...
A szíved újra felé mennék, kezemben szál hóvirág
Csukott ajtók, vak világ... De meglátsz ha szemeid kinyílnak
Én sosem voltam az igazi, de mindig melletted voltam hamisnak...


Őszintén gratulálok az első helyezettnek! A neki jutó díj pedig nem más, mint: interjú a Szonidea blogon + fejléc / kritika / trailer, és hirdetés az oldalsávban 3 hétig.

2. helyezett: Dorothy Large 
A dobogó második fokára Dorothy léphet fel, melankolikus verseivel nem véletlenül nyerte el ezt a kitüntetést. Az egyik legérzékletesebb írása szerintem az Egy haldokló üzenete c., amit továbbgörgetve olvashattok.


Dorothy Large: Egy haldokló üzenete
Ide zuhantam én, ide le,
Zord és sötét eme
Vadvilág.
Az idő is oly lassan halad,
hogy megunja posztját a nap
míg a hold átveszi helyét,
az égnek páholyán,
szomorúan, s mogorván.
De a fény is oly hideg,
az ölelés metsző és rideg,
a szép szavak is fájdalmasak,
a szellők is mind ártalmasak,
a testem is oly álmatag.
Halvány körvonalnak látom,
mint befejezetlen festményt a vásznon,
melyet elvetettek,
s a szoba sarkában felejtettek.
De el is tűnik hirtelen,
mint egyszerű hiedelem,
mese és legenda,
úgy lépek tovább rajta,
s nem várok már csodákat,
nem látom már csodásnak,
az eddigi gyönyörű léteket,
mert nem élvezem már magát,
az Életet.


Gyönyörű, csattanós ez a vers, amely nagyon mély lelki fájdalomról árulkodik. Tetszik, hogy merész és kötetlen a forma, bár a rímek néhol elég egyszerűek, megvan a maga varázsa ennek az írásnak. A sorok hosszúságának aszimmetrikus váltakozása külön belső feszültséget okoz, nagyon átélhetővé teszi a nyomorúságos helyzetet, amit a kötőnő leír. Óriási elismerésem, szép munka!
Dorothy díja: 2 hétig hirdetés az oldalsávban + kritika/ fejléc.

Ezennel befejeződött a Művészetek ,,Hete" (ami sajnos úgy fest, hogy ,,Hónapja" lett hét helyett, a sok csúszás miatt). Köszönjük mindenkinek a részvételt, bátran rakjátok ki az emléklapot az oldalatokra. ;) Ha elemzést/tanácsot szeretnétek a munkáitokról, írjatok nyugodtan az e-mail címünkre, szívesen segítünk! Valamint továbbra is aktív a kritika, fejléc, és már a design rendelés is.
Szép napot csantaváim,
Üdv: Szoni <3

Gondolatok a művészetről, avagy az Interjús bejegyzés első része

Szervusztok, nézelődők! :)
Az utóbbi napokban számtalan nyertes óhaját-sóhaját hallgattuk és teljesítettük nagy lelkesedéssel, így most idejét láttam annak, hogy az első helyezettek válaszait is megosszam az olvasókkal. A teljes bejegyzést több részre osztanám, hiszen számos fődobogósunk akadt, akiknek gondosan megfogalmazott nyilatkozatainak két darabját tárom most elétek. 
( A versenyes hátramaradt eredményhirdetések érkezéséről jóformán semmilyen információval nem szolgálhatok, bár szerkesztőink így is ezerrel hajtanak, szóval a nevükben is egy kis türelmet kérnék a kedves várakozóktól.)



Elsőnek a novellás kategória nyertesét, Enát vontam kérdőre az eredményhirdetést követő napokban. Érdekes válaszait rövid időn belül postázta, amelyeket most ti is megtekinthettek: 

 1.Mit jelent számodra a művészet fogalma?

Különböző formái közül választhatok, így ez a sokszínűség lehetővé teszi számomra, hogy tanulhassak, taníthassak, kifejezhessem önmagam és kikapcsolódhassak. Hálás vagyok, amiért úgy alakult az életemben, hogy az irodalomnak köszönhetően én magam is közvetítője lehetek és nem csak befogadhatom.

2.Hány éve űzöd ezt a tevékenységedet, és mennyi időt szánsz rá?

Tíz évvel ezelőtt történt, hogy egy iskolai feladatként meg kellett fogalmaznom az elmúlás témáját, és akkor találkoztam először ezzel az érzéssel, amit az írás a mai napig megad nekem. Amikor először láttam viszont a gondolataimat, nem hittem volna, hogy ennyire a részemmé válhat. Hiába következtek olyan időszakok, amikor nem foglalkoztam vele vagy csak alig, ahogy idősödtem, úgy kezdte el magát irányítani ez a késztetés.

Sohasem egyfajta kötelességből írok vagy azért, mert jó lenne írni, hanem egyszerűen akkor foglalkozom vele, amikor úgy érzem és addig, amíg el nem fáradok. Minden mást kizárok ilyenkor, kezdve a zajoktól át az éhségig és amíg be nem fejezem, sokszor rá sem jövök, hogy mennyire bele tudok feledkezni az írásba.
 
3. Felnőtt korodban a művészethez kötődő tevékenységedből, vagy más, biztosabb munkából szeretnél megélni?
 
Jó lenne úgy fogalmazni ezzel kapcsolatban, hogy szeretnék abból megélni, ami örömöt jelent számomra, ez pedig az írás. Ha nem lennének szükségteleink, és netalán később komolyabban érdekelne az írás, akkorén mindig ingyen írnék, mint ahogy most is teszem.

4.Miért pont a művészet azt a bizonyos ágát választottad hobbinak,amellyel a versenyre jelentkeztél? Mit találsz benne különlegesnek, mitől válik szerethetővé számodra?

Gyerekkorom óta tudom, hogy több minden lakozik bennem, mint amit kimondok vagy cselekszek és gyakran ezekből a ki nem mondott érzésekből születnek meg a történeteim. Már egészen korán forgatókönyveket kezdtem írni gondolatban azokhoz a filmekhez, amelyek nem minden cselekményével nyerték el a tetszésemet, vagy épp nagyon is megihletett a világa, mint mondjuk az eredeti Star Wars trilógia.

Az a jó az írásban, hogy nincs főnököd, te irányítod a szálakat és bármikor foglalkozhatsz vele. Bármit leírhatsz, kezdve egy szomorú vallomástól a beszélő gilisztákig, mert nincs olyan az írásban, hogy megvalósíthatatlan.  Bárki megpróbálkozhat ezzel, így nem kell elismertnek lenned ahhoz, hogy leírhasd a gondolataidat.

5.Mennyire tartod magadat profinak a választott kategóriádban? Esetleg van egy sajátos eljárásod, szokásod, ami egyedivé tesz téged?

Nem szoktam magam másokhoz mérni, mert képtelenség kívülállóként megítélnem azt a művet, amiben sok munkám van. Ha profi nem is vagyok, de az mindenképp emberközelivé tesz, amiért leggyakrabban a lélek viszontagságairól írok. Úgy tapasztaltam, hogy az emberek azért is tudnak ezzel azonosulni, mert egy visszajelzést jelent számukra vagy épp magát a felismerést, amikor egy külső ember által sikerül megfogalmazniuk a szavakká össze nem álló gondolataikat.

6.Szerinted van-e a művészetnek olyan ága, amelyben nem állnád meg a helyedet?

A zene. A cicám, akit trillázva szoktam hívni, biztosan meg tudná magyarázni, hogy miért nem az én terepem. :)

7.Szerinted mitől lesz egy személy igazi művész? Milyen feltételeket kell magán hordoznia a tehetségen kívül?

A művész sohasem adhatja ki magát egészen. Ismerheted a nevét, az arcát, de igazán sohasem láthatsz belé. A műveit kell megítélnünk, mégis sokszor találkozzam azzal, hogy némelyek túl bensőséges betekintést adnak, és ezzel már nem a munkáját ítélik meg, hanem magát az embert.
Az alázatos művész tíz-húsz év múlva is tudja azt mondani, hogy tanulhat valami újat és van még miben fejlődnie, így elkerülheti azt, hogy megrekedjen vagy beleunjon. Ismerje a saját döntésének a következményét, amikor azt mondja, hogy megmutatja az embereknek a művét, amivel kapcsolatban különböző vélemények fognak születni. Képes legyen azt mondani egy negatív véleményre, hogy elfogadom, az építő kritikára pedig azt, hogy igenis megfontolom.


8.Mit gondolsz a ,,mindenki magának dolgozik’’ illetve ,,ha azt akarod, hogy jó legyen, csináld magad’’ elvekről? Szerinted van-e valóságalapja e két állításnak?

Ha az írást veszem alapul, akkor egyet kell értenem a kérdés első felével. Az írás olyan, amiért tenni kell és ha azt akarjuk, hogy nyoma maradjon, akkor az munkával jár. Ahhoz viszont, hogy fejlődhessünk és megértsük, miben kell még változtatnunk, nem elég csak a mi jelenlétünk.

9. Fontosnak tartod-e a művészet jelenlétét az emberek életében? Szerinted milyen lenne művészetek nélkül a világ?

Milyen lenne az a Világ, ahol nem születik meg a művészet? Ha csak egy része veszne el, akkor sem lennének fotók, színdarabok, filmek, zenék és nem lenne olyan, hogy írás. Ezt elképzelni is szörnyű!
Ha az emberek nem is nyitnak igazán a művészetek felé, akkor is valamilyen formában megjelenik az életükben, ha mondjuk van kedvenc sorozatuk vagy netalán gyűjtik a képeket. Persze, ez csak a jéghegy csúcsa, de ebben a társunkra sem figyelő és egyre semlegesebbé váló Világban, már ez is egy halvány remény.

10. Az első munkáidat és a mostaniakat összehasonlítva milyen változást fedezel fel? Mennyit fejlődtél tevékenységed kezdete óta, és milyen terveid, változtatásaid vannak a jövőre nézve?

Megváltozott az íráshoz való hozzáállásom, és a gyakorló évek múlásával, már egyre bátrabban is kezelem ezt az adottságot. Reális célokat állítok magam elé, és közben egyszerűen hagyom, hogy minden úgy történjen, ahogy annak kell. A célom az, hogy ne egy műfajos legyek, hanem egy olyan mesélő, aki képes váltani.

Nagyon szépen köszönöm nektek ezt a lehetőséget! 
Drága Ena, mi is nagyon szépen köszönjük, hogy csodálatos válaszaiddal gyarapítottad versenyünk kiegészítőit! :) 

 Második alanyom az írásban és trailerkészítésben is jeleskedő Berecz Ramóna, aki az utóbbi kategóriában ért el dobogós helyezést. Válaszai hamar ránk találtak.
 
1.Mit jelent számodra a művészet fogalma?

A művészet számomra a tudatunk kiterjesztése mások számára is. Minden egyes szóban, tollvonásban ott rejlik az énünk és az érzéseink.

2.Hány éve űzöd ezt a tevékenységedet, és mennyi időt szánsz rá?
  
Írással már régebb óta foglalkozom,komolyabban videoszerkesztéssel pedig alig egy fél éve.

3. Felnőtt korodban a művészethez kötődő tevékenységedből, vagy más, biztosabb munkából szeretnél megélni?

 Irodalom és nyelvtantanár szeretnék lenni, de mellette mindenképpen írni is fogok. 

 4.Miért pont a művészet azt a bizonyos ágát választottad hobbinak,amellyel a versenyre jelentkeztél? Mit találsz benne különlegesnek, mitől válik szerethetővé számodra?

 A videoszerkesztés hosszú, és nagyon kemény munka. A végeredmény az, amit nagyon szeretek benne. 

5.Mennyire tartod magadat profinak a választott kategóriádban? Esetleg van egy sajátos eljárásod, szokásod, ami egyedivé tesz téged?
Profinak nem mondanám magamat, még van hova fejlődnöm, de úgy érzem, hogy minden egyes munkámmal egyre jobban megy. Sajátosságom nem tudom, hogy van-e, de mindig megpróbálok lényegre törő, spoiler mentes videókat csinálni, melyekhez a szöveget legtöbb esetben én találom ki, mint abban a videóban is, amivel neveztem. 
6.Szerinted van-e a művészetnek olyan ága, amelyben nem állnád meg a helyedet?
Talán a rajz, amit ide sorolnék. Nem mondanám magam rossznak, de nem ösztönből jön, mint a többi. A tánchoz sincs annyira érzékem, de próbálkozom. 
7.Szerinted mitől lesz egy személy igazi művész? Milyen feltételeket kell magán hordoznia a tehetségen kívül?
Attól válik valaki igazi művésszé, hogy az érzéseit belerejti a tevékenységeibe. 
 8.Mit gondolsz a ,,mindenki magának dolgozik’’ illetve ,,ha azt akarod, hogy jó legyen, csináld magad’’ elvekről? Szerinted van-e valóságalapja e két állításnak?
 Mindenki saját maga döntse el, hogy mit szeretne. Ha nem szeretné megosztani másokkal a munkáját, azzal nincs bajom. Én általában szeretem, ha az emberek látják, hogy mit alkottam, mert sok dicséretet kapok, amik ösztönöznek, valamint építő jellegű kritikákat is elfogadok, abból sohasem lehet elég. 

9. Fontosnak tartod-e a művészet jelenlétét az emberek életében? Szerinted milyen lenne művészetek nélkül a világ?
Mindenki egész nap a számítógép előtt ülne, és chatelne. Nem lennének filmek, könyvek, amik kikapcsolják az agyunkat egy kicsit, nem lennének rajzok, festmények, amiket megcsodálhatunk... Katasztrófa lenne. 

10. Az első munkáidat és a mostaniakat összehasonlítva milyen változást fedezel fel? Mennyit fejlődtél tevékenységed kezdete óta, és milyen terveid, változtatásaid vannak a jövőre nézve?
 Írásban és szerkesztésben is egyaránt fejlődtem. Nem is olyan régen visszanéztem a régi videóimat, amiket még anno giff képekből csináltam. Nem voltak rosszak, de videókból kivágva sokkal szebb az összhatás. A legelső munkámat inkább nem említeném... Na jó, nevessetek ti is egy kicsit. Csak szöveg volt, és fiúkról, lányokról képek. Eszméletlen hosszú és unalmas lett, egyedül egy Katy Perry szám mentette, ami még menthető. 
Pár hónapja beleolvastam az egyik legelső irományomba. Annyira nevettem, hogy már könnyeztem. Minden hibát elkövettem, amire most allergiás vagyok. Vesszőhibák, tőmondatok, szóismétlések (mondjuk ezen még mindig van mit csiszolni), még a párbeszédek is helytelenek voltak. 
Fejlődni még mindig van hova, hiszen nem létezik olyan, hogy tökéletes munka. Mindig lehetünk jobbak, ha sokat gyakorlunk, és megfogadjuk a tanácsokat. 
Ezeket az elgondolkodtató, igazságot magukba foglaló válaszokat is nagyon szépen köszönjük! Öröm volt végigolvasni mindkét interjút! :) 
Én Sophia voltam, és remélem elnyerte a tetszéseteket ez a két kis összefoglaló! Nemsokára ismét jelentkezem, addig is ne hagyjon el benneteket a remény, és harcoljatok kemények az álmok megvalósításáért! Gyönyörűségesen szép délutánt! :)

2016. január 22., péntek

Művészetek Hete eredeményhirdetés 5. nap - Fotósok viadala

Halihó kedves mindenki! :)
Végre megérkeztem a Művészetek Hete fotós kategóriájának várva várt eredményhirdetésével. Köszönöm a türelmeteket, és az összes csodás beküldött képet, nagyon nehéz volt meghozni a döntést, mert rengeteg gyönyörű munka akadt. A díjazásban épp ezért nem csak a kép esztétikai értékét, hanem az egyediségét is figyelembe vettem. Nem összpontszámot vagy átlagot számoltam, hanem a legjobb fényképeket választottam ki minden pályázótól, hogy igazságosan járjak el a kevesebb alkotást beküldőkkel szemben. 

Pár érdekes tény és adat a kategóriáról:
- A legbuzgóbb versenyző 12 db, a legminimalistább versenyző pedig 2 db művét osztotta meg velünk.
- Összesen 93 fotót kaptunk.
- 17 db nevező volt ebben a kategóriában.
- A 10-es skálán történő pontozásban a legnagyobb elért szám 8,5 volt, a legkisebb pedig 1.

Nem is keltem tovább a feszültséget, következzenek a helyezések!

1. helyezett: Az életem fantázia (Szaszi) fotója 
Ez a zseniális munka már elsőre szemet szúrt nekem. Kiemelkedett a kiskertben fotózott virágok és elcsépelt falevelek közül, annyira különleges. Szaszi nagyon szépen elkapta a pillanatot, nem csak jókor volt megfelelő helyen, óriási profizmusról árulkodik az egész fotó. A fókusszal csodásan kiemeli az aranyló mézcseppeket, elhalványítja a hátteret, így a figyelmünket automatikusan a témára tereli. A fényhatások gyönyörűek, a mézben megcsillanó tükröződés még érdekesebbé teszi az összhatást. Nagyon jól átjön a hangulat, amit elég nehéz elérni, de a díjazottunknak remekül sikerült. Az egyetlen icipici hiba, a jobb alsó sarokban lévő folt, ami hosszabb tanulmányozás után kicsit idegesítő, egyedül ez gátolt meg abban, hogy max pontot adjak. Óriási gratuláció Szaszinak ezért a csodás fotóért! ;)
Szaszi díja: Interjú a Szonidea blogon + fejléc / kritika / trailer, és hirdetés az oldalsávban 3 hétig.

2. helyezett: Isabella Reed képe
Igazán varázslatos alkotás, mintha egy mesebeli erdőben lennénk! A színek vidámak és élettel teliek, a háttérben kibontakozó ösvény izgalmas hatást kölcsönöz. Ugyan a téma elég elcsépelt, de a képnek nagyon kellemes atmoszférája van, ezért kerülhetett a dobogó második fokára.
Szintén volt egy pici problémám, a téma sablonosságán túl (amit a fotós legyőzött a hangulati értékkel), szemet szúrt, hogy a középen álló fa alja lemaradt, ami engem egy kicsit feszélyez, mert nem teljes így a fotó. 
Mindezeket leszámítva gyönyörű munka, magam is irigylem!
Isabella nyereménye: 2 hétig hirdetés az oldalsávban + kritika/ fejléc





3. helyezett: Zsüliett Antal munkája
Ahhoz képest, hogy milyen színes volt minden beküldött anyag, meglepődtem ezen a fekete-fehér képen. A természetről mindenkinek az élénk színek jutnak eszébe, viszont ehhez a komoly témához remekül illet ez a formai megközelítés. Nagyon tetszik a palló, mintegy út a végtelenbe, lenyűgözően mély tartalmat sikerült elrejteni a látvány mögé. Őszintén szólva, igen sokat vitatkoztunk szerkesztőtársaimmal, hogy nem kéne-e ennek az alkotásnak előkelőbb helyet adni, de végül az apró tökéletlensége miatt kénytelenek voltunk bronz éremmel díjazni. Kár, hogy kiégett a kép
háttere, a szemet rávezeti a deszka az égboltra, ami sajnos néhány folton zavaróan fényes. Mindenesetre szívből gratulálok ehhez a csodás fotóhoz! ;)
Zsüliett nyereménye: 1 hétig hirdetés az oldalsávban + ajándék montázs


Különdíjas: Sebesi Kiara
Rengeteg csodás kép volt, úgyhogy szívem szerint 3 különdíjat adnék. A versenykiírásban viszont csak egyet hirdettünk meg, úgyhogy kénytelen voltam egy fotót választani.
Mivel mindenki csak a természet témát gondolta tovább, ki kell emelnem Sebesi Kiara fényképét, amin a forgalmas városi utca ütközik a zöld pálmafákkal. Ez a munka is főleg a hangulatával fogott meg, tetszik, hogy bal oldalról a háztömbök és kocsik, jobb oldalról pedig a buja zöld növényzet kíséri az utat. A középpontban lévő lányok remekül kiegészítik a látvány, különösen az, akinek zöldes a haja. Mintha választhatnánk, hogy a természetet, vagy a civilizációt szeretnék élvezni. Persze vannak apró hibák, de egy kis szerkesztéssel ezek kiküszöbölhetők. Ha nem dőlne ennyire a kép, még jobban tetszene. Fogadd őszinte gratulációmat Kiara! :)
Kiara díja: 1 hétig hirdetés az oldalsávban




Még egyszer köszönjük minden versenyzőnek a jelentkezést, a rengeteg gyönyörű képet. Ha kíváncsiak vagytok a pontszámotokra, esetleg a képeitek értékelésére, akkor forduljatok hozzám bátran. E-mailben kérhettek segítséget, tanácsot, részletes kielemzést is.
Kérem a nyerteseket, hogy jelentkezzenek a díjaikért! :)
Kellemes napot mindenkinek,
Üdv.: Szoni <3

Művészetek Hete 4. nap - Szerkesztők párviadala - Fejlécek

Halihó! Elérkezett hát a nap, amikor kihirdetem a fejléceket. :) Amint észrevehettétek, kisebb kellemetlenségünk adódott a tegnapi nappal kapcsolatban, ezért nem tudtuk betartani a pontos dátumot (tudjuk, nagyon szétszórtak vagyunk) . Ezért ebben a bejegyzésben is szeretném megemlíteni, hogy borzasztóan bánjuk a dolgot! De behoztuk a lemaradást, tehát a mai napon ez a 1. hirdetés, nemsokára pedig jön a 2.!

Akkor itt is a megszokott emléklap, amelyet a kedves résztvevők kedvük szerint kirakhatják a blogjukra vagy bárhová, ahova szívük kívánja:


Mint azt már tudhatjátok, ezek az eredmények is saját vélemény szerint születtel meg, senki nem kérdőjelezhette meg a döntésemet. Jöjjenek is a díjaottak!

I. Helyezés
 Gratulálok Nana Daeris-nek!


Munkái, melyekért a helyezést kapta:

Személyes vélemény: Bár a fejlécek nem sikerültek valami tartalmasra (pedig én elsősorban ezt szeretem) , valahogy mégis megragadtak a fejléceid. Az a letisztultság, az az egyszerűség, amellyel dolgozol, nagyon értékes. Engem speciel elvarázsoltak a fejléceid, főleg a második, ami azért is meglepő, mert én inkább a tartalmasabb munkákat kedvelem. De ezek valahogy olyan szinten lényegre törőek (még magam sem tudom, hogyan) , hogy teljes mértékben megérdemled a díjakat. Javaslom, hogy bátran tartsd meg ezt az alkotási módot, engem elvarázsolt!

Nyeremény: interjú a nyertessel a Szonidea blogon + fejléc / kritika / trailer, és hirdetés az oldalsávban 3 hétig ( E-mailben értesítünk a helyezésedről, amelyben majd részletesebben tárgyalunk a nyereményekről)



II. Helyezés
Gratulálok Vanessa J. Frye-nak!

Munkái, melyekért a helyezést kapta: 

Személyes vélemény: Gyönyörűek a munkáid! Letisztult alkotások, belevittél egy kis homályosságot, titokzatosságot, a képek mégis azok maradtak, amik. Külön pirospont, amiért olyan szépen megoldod az egybeolvasztást, hogy szinte nem is látszik, hogy a fejléceken különálló képek is szerepelnek, gratula!

Nyeremény: 2 hétig hirdetés az oldalsávban + kritika/ fejléc (E-mailben értesítünk a helyezésedről, amelyben majd részletesebben tárgyalunk a nyereményekről.)



III. Helyezés
Gratulálok Katherine White-nak!

Munkái, melyekért a helyezést kapta:




Személyes vélemény: Nagyon letisztultan dolgozol, belevágsz a lecsó közepébe. Nem azok a fajták a fejléceid, amelyeknek fölösleges dísz pókhálókra vagy ilyesmikre lenne szüksége, a munkáid éppen csak azt mondják el, amit kell. Ezt speciel én nagyon díjazom, akárcsak a többieknek, neked is gyönyörű fejléceid vannak, nekem nagyon tetszenek!

Nyeremény: 1 hétig hirdetés az oldalsávban + ajándék montázs (E-mailben értesítünk a helyezésedről, amelyben majd részletesebben tárgyalunk a nyereményekről.)


Különdíjazott
Gratulálok Zora Odinnak!


Munkái, melyekért a helyezést kapta:

Személyes vélemény: Akárcsak a fentebb szereplőknek, neked is nagyon letisztultak a fejléceid. Külön nagyon tetszik, hogy színezés nélkül, talán egy kis effekttel megspékeled az egyszerű munkákat. A betűtípusok nagyon érdekesek, ez feldobja a letisztult darabokat. Egyedi fejléckészítési stílus, mely a szívembe lopta magát!

Nyeremény: 1 hétig hirdetés az oldalsávban


Szívből gratulálok minden egyes jelentkezőnek, akik megmérettették magukat fejléc kategóriában! Köszönöm, hogy bíráskodhattam mindenki csodálatos munkája felett, elképesztő, hogy mennyi rejtett tehetséget ismerhettünk meg! Mégegyszer gratulálok mindenkinek! 
És ne feledjétek: a tehetség bennetek van!

2016. január 20., szerda

Művészetek Hete 3.nap - Trailerek

(Ezt az emléklapot tessékcsak kirakni, ha valaki jónak érzi a dolgot)
Jó estét drágáim!:)
Elérkeztünk az eredményhirdetés harmadik napjára, azaz a trailerhez. És hogy maradhassak az utálatos bunkó imidzsemnél, le kell szögeznem, hogy azon emberek nevezését vettem csak számba, akik emailben a videó linkjét küldték el, szóba sem álltam a "blogon ezen az oldalon ezen a menüponton találod meg a trailert!", tényleg ne tessék rám haragudni, de ha nevezni szeretnétek egy versenyre, konrkét egyértelműséggel kell, nem pedig hopp egy link, keresgéld csak ki magadnak. (mellesleg soknál meg sem találtam a trailert..) És ez mindenkire vonatkozik, legközelebb más versenyeknél is, szerintem erre tessék jobban figyelni.

Na nem húznám az időt, íme a helyezettek:

III.Helyezett


Nyeremény: 1 hétig hirdetés az oldalsávban + ajándék montázs (E-mailben értesítünk,ahol majd részletesebben tárgyalunk a nyereményről)      



II .Helyezett


Nyeremény: 2 hétig hirdetés az oldalsávban + fejléc/kritika (E-mailben értesítünk, ahol majd részletesebben tárgyalunk a nyereményről)

I.Helyezett


Nyeremény:interjú a nyertessel a Szonidea blogon + fejléc/kritika/trailer, 3 hétig hirdetés az oldalsávban (E-mailben  értesíteni fogunk, ahol részletesebben tárgyalunk a nyereményekről.



Megjegyezném: Ezek mind saját kútfőből eredő helyezések, bármiféle kritizálást, vitát a hely megkérdőjelezésével kapcsolatban nem vállalok illetve törölt kommenté válik.

Gratulálok minden helyezettnek, és minden nevezésnek, nekem személy szerint az összes trailer tetszett, nehezemre esett sorrendet állítani közöttük. Még egyszer gratulálok, és sok sikert a továbbiakban mindenkinek! :)

2016. január 19., kedd

Művészetek Hete 2. nap - Ecsetvonások ágaskodnak - Rajzok

Hellóka minden kedves harmatgyöngynek, aki idetévedt szerény kis blogunkra!
Nos, elérkezett hát a nap, amikor én is kihirdetek egy csodálatos kategóriát. Mint azt már észrevehettétek, bizonyos okok miatt sajnos változtatnunk kellett a kihirdetési sorrenden. Igen, mindannyian tudjuk, hogy ez azért már egy kicsit sok, de nyugodjon meg mindenki, ezen a héten több változás már nem lesz a versennyel kapcsolatban ;)

Szóval én ma elhoztam nektek az egyik  leggyönyörűbb művészeti ág eredményeit, viszont itt van egy bökkenő. Létrehoztunk egy szabályt (amit előttetek nem hoztunk nyilvánosságra - gonoszak vagyunk, sajnáljuk ) , amely szerint abban a kategóriában, amelyben 5 személynél kevesebben pályáznak, csak 1. helyezett kerül díjazásra. Legnagyobb bánatomra a rajz kategória csupán 3 jelöltet kapott, de ezek közül kiválasztottam és elhoztam az én véleményem szerint azt, amely a legjobban megérdemli a díjakat.

Először is lássuk ezt az emléklapocskát, melyet minden jelentkező ínye szerint ellophat, hogy ezzel is tudomásul adja a világnak, hogy ő igenis részt vett ezen a versenyen. Ezt a lapot természetesen bárhová kirakhatjátok, ez már a ti döntésetek.



Fontos megjegyezni, hogy a helyezés saját vélemény szerint került oda, ahol most van, tehát senki nem szólhatott bele a döntésembe. Azt még elmondanám, hogy mindhárom jelentkező rajzai hibátlanok, gyönyörűek és eszméletlenek voltak, így elég nehéz döntés előtt álltam.


I. Helyezés
Gratulálok Trombitásné Anikónak!

Alkotásai, melyekért a helyezést kapta: 





Személyes vélemény: Én személy szerint imádom a munkáidat. Csodálatos színvilágú, alaposan kidolgozott műalkotásokat tekinthetünk meg fentebb, melyeket talán még híres festők is elismernének. Hihetetlenül igényes rajzok, látszik, hogy rengeteget dolgoztál velük, remek a kivitelezés. Igazából nem is nagyon jutok szóhoz. Amikor megláttam, hogy egy ilyen nagy tehetség megmérettette magát a többiekkel szemben, a szavam is elállt. Nem hittem volna, hogy én egyszer megérdemlem azt, hogy bíráskodjak eme leírhatatlanul gyönyörű alkotások felett. Hölgyeim és uraim, most egy igazi tehetséges művészt ismerhettünk meg! Gratulálok! 

Nyeremény: interjú a nyertessel a Szonidea blogon + fejléc / kritika / trailer, és hirdetés az oldalsávban 3 hétig ( E-mailben értesítünk a helyezésedről, amelyben majd részletesebben tárgyalunk a nyereményekről)

Őszintén gratulálok minden kedves művésznek, aki megmérettette magát ebben a kategóriában! Utolsó szavaimat pedig a két másik jelentkezőnek szentelem: imádom a ti munkáitokat is, gönyörűen kidolgozott és csodálatos az összes. És bár sajnos nem tudok nektek is díjakat adni, remélem, hogy a blog következő versenyén újra találkozhatok veletek! 
Óriási gratula mindenkinek, hiszen a tehetség bennetek van!


2016. január 18., hétfő

Művészetek hete 1. nap - Tollforgatók megmérettetése - Novellák

Sziasztok, drágaságaim! :) 
Elérkeztünk a verseny első napjához, amelynek során a novellák díjazása kerül kihirdetésre. De mielőtt még belevágnék a lecsó, vagy akármi közepébe, szeretnék megjegyezni pár közérdekű dolgot. 
Először is meg kell mondanom, hogy végtelenül elégedett és boldog vagyok! Gyerekek, nem kevesebb, mint tizenöt jelentkezőtől kaptam huszonhárom lenyűgöző alkotást! Méghozzá nem holmi sablon, amatőr kivitelezésű munkákat kísérhettem figyelemmel, hanem huszonhárom, a maga módján egyedi és káprázatos novella soraiba élhettem bele magam. Egy igazi élmény volt elolvasni ezeket, és végtelenül hálás vagyok, amiért ilyen sokan bátorkodtatok megmutatni nekem a tehetségeteket! Így utólag csak ennyit üzennék minden kedves jelentkezőnek: Köszönöm! Fantasztikusak vagytok! :)
Mielőtt még oklevelek és kitűnő irományok áradatával lepnélek el benneteket, hozzá kell tennem, hogy a díjazás sajátos vélemény alapján történt, így senki ne gondolja azt, hogy nincs tehetsége az íráshoz! Nem vagyok szakember, csupán a személyes véleményemet foglaltam össze ebben a bejegyzésben (megjegyzem, hosszú töprengés árán), és még számos helyezést kiérdemlő novella maradt, amelyek sajnos nem férhettek bele ebbe a körbe. De ne csüggedjetek el, lesznek még versenyek ezen a blogon!  E
Egy újabb feleslegest szóváltást elkerülve érkezzen hát a dobogós, illetve különdíjas helyezések listája! :D (A nyerteseket e-mailben értesítjük!)


Ezt az emléklapot mindenki kedve szerint kirakhatja a blogjára, hogy a népek megcsodálhassák azon dicséretre méltó bloggerek csoportjának tagjait, akik részt vettek a Művészetek hete c. versenyen. 

                                                                      
                                                              I. helyezett          

                                         Blogger neve: Ena
                                                            Blog címe: Felhőbe Alkonyult   
                                         Helyezést elért novella címe: Hajnali emlék

                                                                     „Az emlékeket, sajnos, nem lehet
                                                                      átadni senkinek örökségül.”
                                                                              (Szabó Magda)


,,Odakint már világosodott az ég alja, amikor a fölöttem lévő sorban, még mindig akadt olyan szerencsétlen, aki az álmait kergette. A falon túl egymást követték a vicsorgó szélcsapások, és ezek a zajok az ébrenlét közelében, szinte már eggyé olvadtak a nyomasztó sírás neszével. A mellettem lévő is magánál volt, az oldalára fordulva bámulta a balján fekvő kopasz fejet, és olykor hallottam, ahogy egy-egy részletet elszavalt a Bibliából.
Az éjszakák egyre hűvösebbé váltak, és amit adtak tüzelőt, az épp csak arra volt elég, hogy felmelegítse a kemence oldalát. A takaró melegét kerestem, és a kezem már a hátam mögött matatott, amikor rájöttem, hogy nincs is mire lelnem. Egy hónapja minden éjjel megtörtént velem, mégsem tudtam megfeledkezni a hiányáról, hiszen mindig eszembe jutott, ahányszor csak vacogva összébb húztam magam. Távol voltam a biztonságos, otthoni környezettől, a kisszobától a kandallóval a közepén, ami mellett nem kellett volna félnem a tél fagyos szelétől. 
A barakk ébredezett, és egy olyan álomból próbált magához térni, amiből úgy tűnt, sohasem fognak minket felébreszteni. A fiatal lány fáradt és rekedtes sírása ismét a fülemig hatolt, és eszembe juttatta az én első napomat. Két nőt és egy férfit kellett levetkőztetnem, majd kiválogatnom a holmijukat. Néhány pillanattal azután, hogy a tábor földjére léptem, egy golyó száguldott át a koponyájukon. Agyvelő és vér szállt szerte a levegőben, a mócsingok pedig betakarták a blúzomat és az arcomat. A lelkemmel éreztem annak a fájdalmát, amikor a megszáradt vér alatt megfeszült a bőröm, és amikor azt hittem, hogy én is megkapom a tarkólövést, a rendszer másképp határozott – úgy vélte, túl hasznos vagyok ahhoz, hogy azonnal megkegyelmezzenek a halállal.
Nehéz volt számon tartani a napok múlását, így minden este addig húztam a körmöm a felettem lévő deszkán, amíg végre meglátszott a strigula helye. Hiába volt a tegnapi a harminckettedik, még most is tisztán emlékszem arra, amikor rajtunk ütöttek a polgári lakásunkban. Kedd volt, a piac napja. 
Sokan gyűltünk össze azon a reggelen. Eljöttek a nagyszüleim, a vidéki rokonság, a frissen házasodott bátyám és még néhány aggódó lakó a házból, akik segítségre vártak. Az apám egyszerű férfiszabóként dolgozott, az emberek mégis felnéztek rá a józan gondolatai végett, és csak az ő szájából hitték el, hogy nincs mitől tartaniuk, amíg ő életben van. Akkor már hallani lehetett a letartóztatásokról, az utcán pedig reszketve suttogtak arról, hogy a zsidó családokat vonatra teszik. 
Az édesapám – aki zsidó nőt vett feleségül – szívén viselte a családok sorsát. Emlékszem, az utolsó napokban is átvirrasztotta az éjszakát, és hamis iratokat körmölt, hogy az emberek elmenekülhessenek. Nem kellett volna, ő mégis viselte a sárga csillagot és ez a kiállás, sokkal súlyosabb bűnnek számított, mint a koszos származási vonal. Egy éjjel történt, hogy katonák lőtték szét az ajtónkat, bemasíroztak, és a saját ágyában, a beteg édesanyám szeme láttára verték meg, ezzel is figyelmeztetve őt. Nem hátrált meg, sőt még itt, a táborban sem. Mielőtt felakasztották volna, a szótlan tömegen tartotta a tekintetét, a szemeivel engem keresett. Ne féljetek – kiáltotta és kirúgták a ládát a lába alól.
Amikor ránk törték az ajtót, a legközelebbi embereket a szemem láttára lőtték le, és amikor libasorban vezetve végigvonultak velünk a vonatállomásig, az öt éves unokaöcsémet azért lőttek mellettem hátba, mert megbotlott a csatornafedőben. Az első éjszakán, amit itt töltöttem a táborban, a számos idegen és szintén elszakított nő közt értettem csak meg, hogy mennyire közeli a pusztulás. Felrejlik a nyirkos deszkákból áradó bűzben, a vonatok kürtjében, a puskaropogások zajában és a mellettünk lévő tekintetében.
Az első éjjel a legkegyetlenebb. A sötétben nem lehet elmenekülni az emlékek elől és újra éltem mindazt, ami velünk történt. Soha nem fogom elfelejteni, még a halálom után sem, ahogy ránk zárták a vagon ajtaját, azt az éhséget és szomjúságot, amíg egy napon át egymásnak préselődve nyomorogtunk, miközben a végállomás felé zakatolt velünk a vonat. A táborba érkezésem után feltépték az ajtót, lerántottak a sínek melletti kavicságyra, és a szemem láttára végeztek a családom egy részével. A vérük az arcomon csordogált, amíg a hátamhoz szorított puskacső nyomosára levetkőztettem őket, s végül a szeretteim egy utánfutón végezték a többi ismeretlen hulla tetemén. Miután a látvány és szag keveredett a gyomromban, előre roskadtam és hányni kezdtem. Az egyik katona rám kiáltott, amiért bekoszoltam a csizmáját, és akkorát vert rám a fegyverével, hogy elzuhantam.
Az első néhány napban, még tudtam, hogy kik azok a rokonaim, akik életben voltak. Reggelente névsorolvasást tartottak, de aztán az egyenruhával a sorszámunkat is megkaptuk, és már nem léteztek többé a nevek. Az enyém a 703-as szám. Nem voltam már többé Inke, se frissen diplomázott tanárnő. A 703-as rabbá tettek, és ezzel elvették az emberi mivoltomat.
Két barakk csoportja sohasem keveredhetett, kivéve akkor, ha munkaszolgálatra osztottak be minket. Engem a mosodába vezényeltek a legtöbb nővel egyetemben, ahol női őrök felügyeltek ránk. Már hat napja voltam a táborban, amikor megpillantottam őket, és azt reméltem, hogy könyörületes, érző lelkek, akik csak kényszerből szolgálnak egy ilyen országot. Hamar megtanították velem, hogy remélni már nem elég az életben.
A női őrök kegyetlenek, és férfiakat megszégyenítő tekintély övezi őket. Sok esetben, még azt sem mondják el, hogy mi a feladatunk, helyette fogják a botot és ránk sóznak vele. Kizárólag németül szólalnak meg, így a lengyel, a magyar vagy az angol rabok egyáltalán nem értenek semmit, és amikor valaki fordítani mer nekik, azt megpofozzák. Odalent az ablaktalan, borús mosodában más törvények éltek. A kinti munkák során bármikor lelőhették az embert, ha valami gyanús mozdulatot tett, mégis inkább vállaltam volna azt, mintsem azt a helyet, ahol jobban féltünk a megtorlástól, mint magától a haláltól. 
Naponta annyi ruhadarab jutott ránk, hogy már nem gondolhattunk arra a vér láttán, miszerint a még ki nem hűlt kiskabát viselője, egy újabb áldozata volt annak a rendszernek. Annak, ahol a külföldiek lassan munkaképtelenné váltak a sok verés miatt, és természetes folyamattá nőtte ki magát, ha a nap végén kevesebben tértünk vissza a barakkba.
A fölöttem lévő átsírta az éjszakát, és ez olyasmi volt, amin mindannyian átestünk. A könnyek tették valóságossá a helyet, s nem is volt más tulajdonunk, amit magunkkal hozhattunk volna. Csupán a ragadós nedvesség emlékeztetett az egykori életünkre, ám eljön annak az ideje, amikor már képtelenek leszünk több könnyet ejteni, és ez azt fogja jelenti, hogy elhagyott minket a remény.
Remény nélkül pedig minden tett, napszak, érzelem és fájdalom elmosódik, és kizárólag egy döntéssel rendelkezünk: azzal a nappal, amikor kilépünk a sorból, rámosolygunk egy utolsót a hibás rendszerre, és nyugvón lehunyjuk a pillánk, ahogy eldörren a mindent megváltoztató lövés."

Személyes vélemény: Először is imádom a fogalmazási stílusodat, az egyedi kifejezéseket és leírásokat. Az érzelmek számomra tökéletesen átjöttek, lelki szemeim előtt szinte megjelentek az esemény helyszínei, és a lány gondolatai. Az érzelmek körülírása, azt kell hogy mondjam, hogy Tökéletes. A főszereplő minden egyes érzése ott lappangott bennem is, átéltem a végtelen szomorúságát, tengermély bánatát, és az egész hangulat átvette az uralmat a napom felett. Olyannyira, hogy még egyszer el kellett olvasnom ezt a kis részletet. 
Sugárzik belőle a fájdalom és a szenvedés, de mindeközben elgondolkodtató, és kínok között emlékezik vissza a keserves múltra.
Az utolsó gondolatok voltak még azok, amelyek teljesen elvarázsoltak. Már az elolvasása után tisztában voltam vele, hogy ennek e novellának szerepelnie kell a dobogósok között. Imádtam, és ennél többet nem is tudok mondani. Gratulálok a helyezéshez! :)
Nyeremény: interjú a nyertessel a Szonidea blogon + fejléc / kritika / trailer, és hirdetés az oldalsávban 3 hétig ( E-mailben értesítünk a helyezésedről, amelyben majd részletesebben tárgyalunk a nyereményekről)

                                                          II. helyezett
                                   Blogger neve: Veronika Szabó
                                                     Blog címe: Sex&Shout 
                                                     Helyezést elért novella címe: Féreg

,,Nézz rám! Igen, nézd az arcomat! Látod? Figyelsz már? Kérlek! Csak nézz már ide az istenért! Nem, te egyszerűen kezelhetetlen vagy. Sosem hallod meg azt, amit mondok. Ennyire süket lenne a szíved?
 - Nem hinném, hogy ez fair lenne – suttogja magában George. Ő mindig csak susmog, ha éppen nem fontosról beszél. Pedig, én mindig igyekszem őt is hallani. Érdekeseket tud néha makogni, úgy magának. Azt hiszi, senki sem figyel rá.
 - Na, gyerünk! Csináljátok! – kiabálja John, teljesen elázva, mint aki egy hatalmas pohár sörben fürdött volna, pezsgőhabbal. Kár, hogy igazából csak teljesen részeg. Néha jobb lenne elképzelni, hogy aki valamiből sokat eszik, vagy iszik, azt csak fürdött egyet benne. Akár az érzelmekben. Én is úgy érzem, mintha egy hatalmas kádban ülnék, színültig csalódásban. Szinte már marja a bőrömet.
 - Kezdem azt gondolni, hogy te csak engem akarsz látni, miközben smárolok – kacsint Paul Johnra. Ezek ketten bizonyára nem csak szerző partnerek. Érződik a levegőben, de ők már egy óceánban pancsolnak évek óta. – Hé! Ringo, téged nem zavar? – kérdi azért meg tőled udvariasan. Én meg csak reszketek. Félek. Nézz már ide! Legalább emeld fel azt a rohadt fejedet, és lásd, hogy ez én vagyok! Én! Mégis mi foglalkoztat ennyire, hogy hagyod? Kérlek! Csak pillants ide! Elég egy percre is, hogy lásd! Nem.
Te bólintasz egyet, de még mindig csak lefelé bámulsz. Mit ronthattam el?
Paul lassan felém hajol, míg John meg mindenki minket bámul, csak te nem. Te a rohadt magas szárú cipődre nézel, míg ő engem csókol. Nem is érdekel, mit csinálsz. Azt nézel, amit akarsz. Ha egy egyszerű „nem” kimondására sem méltatsz, hát menj a francba. Igen! Vedd el inkább a rohadt cipődet feleségül, ne engem! Úgy is kislányok százai üvöltözik a neved. Csak van valaki, aki hozzád hasonlóan szereti a cipőidet.
 - Most boldog vagy? – szemez Paul Johnnal kacéran.  Kezdenek feltűnőek lenni, pedig szerintük nincs semmi közük egymáshoz. Még ez a két idióta is jobban vonzódik egymáshoz, mint mi.
Ezen gondolkodok egész este, míg te csak végig a hülye cipődet nézed. Bambulsz rá, mintha valami más lenne. Mégis, mit látsz benne? Mi olyan szép rajta? Talán álmodsz?
Meguntam ezt az egészet, inkább oda megyek hozzád. Melléd lépek, és magamra öltöm álarcomat. Mintha semmi sem zavarna. Ki is merné bántani, az édes, esetlen kis Ringót, aki annyira istentelenül aranyos.
 - Nem mehetnénk? – kérdezem lágy, hamis hangon. Te lassan elfordulsz, de persze rám se nézel. Rögtön felállsz, és lomhán a derekamba karolsz, mintha jelentene valamit, pedig cseppet sem. Halkan elköszönünk, de te még a fejedet sem fordítod felém. Ott sem vagyok. Egy szellembe karoltál. Hallod? Én nem vagyok itt, akkor miért fogsz? Miért nem engedsz végre el? A semmit miért marasztalod? Kérlek, válaszolj! Nem, te megint csak szomorú vagy. Nem akarod elárulni miért, hiába kérdezem. Nem tudlak felvidítani, eddig sosem sikerült. Lehervasztalak, mintha én lennék a tél hidege, te meg egy ártatlan tavaszi tulipán. Miért nem lehetünk mindketten virágok? Miért nem halhatunk meg együtt?
 - Fáradt vagy? – nyögöd ki végül. Csodálom, hogy megszólaltál, ilyenkor csak hallgatni szoktál.
 - Csak már elegem lett a hülye játékokból – felelem, de te nem is hallod mit mondok. Nem is érdekel. Nem szabadna reménykednem. Ez túl édes álom volna nekem, aki inkább csak eltorzítja ezeket a fantazmagóriákat. Talán hallgatnom kellene nekem is. Akkor talán jobban szeretnél. Bárcsak, tényleg igaz lehetne minden szavad.
 - Legalább jó volt? – Féreg. Gusztustalan egy rémség. Bemászik mindenhová, és a nyálkás, nedves testével nyomot hagy, amerre csak jár. Bebújik ide, oda. Ez csak a túlélése.
 - Mi?
 - Paul.
Direkt csinálod velem ezt. Fájdalmat akarsz okozni. Utálsz talán? Mégis, miért? Áruld már el! Annyi sebből vérzem már. Lyukas vagyok, akár a teniszütő hálója. Igen. Ide-oda rángatnak, és teljes erejükből egy labdát vágnak hozzám. Fáj.
 - Nem – válaszolom. Ezt várod tőlem. Bár, bármit mondhatnék neked, te úgysem hallanád meg.  Süket vagy. Annyi minden vette már el a hallásodat, hogy ezért nem is tudlak okolni. Én is elvettem belőle. Mindenki egy kicsit, és végül üres maradtál, mint én. Igen, ez a hibám. Én tényleg, felelős vagyok érte. Elrontottam, mint már olyan sok dolgot. Nem szabadott volna válaszolnom. Nem mintha reagálnál bármit, de akkor is lyukat üt rajtam a csend. Körbevesz, és bekebelez végül.
Nem nézel rám, most sem. Csak sétálunk egymás mellett, akár az élettelen robotok. A tél és a tavasz karon fogva lépkednek. Miért engem választottál? Talán ezzel is magadat kínzod? Vagy engem? Nem, mindkettőnket.
Bárcsak én lehetnék a tavaszod, és nem te az enyém. Te teszel engem gyönyörűvé, és nem én téged. Te vagy az én fényem, és én csak az árnyékod. Miért, nem lehetünk együtt? Melletted akarok állni, nem csak úgy tenni. Nem lehet, tudom. A tél nem válik tavasszá. Az hideg marad, merev, és vérfagyasztó. Minden évben kísért.
Mikor fogsz végre rám nézni? Éjjel? Holnap? Holnapután? Soha.
Hinni szeretnék végre valamiben. Olyanban, ami igazi, nem csak kitaláció. Hinni akarom, hogy ez csak egy rémálom. Mire felébredek, te átölelsz, és édes, mély hangoddal nyugtatsz. – Nyugi! Már felébredtél. Ez már a valóság. – De nem. A valóságban nem történnek ilyen dolgok, csak amit én nem látok, te nem hallasz. Igen, vak vagyok. Megvakította a fényed az én sötét szemeimet. Már nem látok semmit. Túl homályos. 
Bűntudatom van. Hallod ezt? Még nekem van. Egyszerűen egy féreg belém telepedet, és felfal, bekebelez. Eleszi előlem a szeretetedből keletkező táplálékot. Éhen fogok halni, érzem. A félelem férge mászkál, csúszik jobbra-balra bennem. Te ültetted oda. Te szabadítottad rám ezt a gusztustalan élősködőt. Miért? Ennyire utálsz engem? Ennyire megvetsz? Nem teheted ezt velem. Fáj, sajog mindenem. A féreg csúszása víz hangzik a gyomromban, ahogy zabál. Minden rezzenése jobban kínoz, mint bármi, amit eddig mondtál nekem. A fejem zsong a fájdalomra koncentrálva, mert már nem beszélsz hozzám. Már nem mondod el, miért. Nem tereled a figyelmemet. Kegyetlenül hagyod, hogy a szolgád elvegye minden erőmet. Nem is tudok ellenkezni. Nem téphetem ki azt a rohadt férget magamból. Azzal téged is eltűntetnélek. És tudod mit? Inkább szenvedek a félelem férgének kínjaitól, minthogy téged elveszítselek.''

Személyes vélemény: Az a helyzet, hogy nem tudok mit mondani. Már egy jó ideje szerelmes vagyok az írásaidba, és bátran kijelentem, hogy a fenti novella vált az egyik kedvencemmé. 
A fogalmazásod még mindig fantasztikus, megfelelően átjöttek az érzelmek, és egy-két oldal erejéig én is egyszerre szerettem bele és nehezteltem Ringo Starra. A kifejezéseid, hasonlataid roppant találóak és kreatívak, amelyeket epekedve követtem a novella végéig. Habár a történet meg a szereplők terén nem ismertem meg minden egyes kis részletet, ennek ellenére ez a részlet is teljesen megfogott, és az első bekezdéstől az utolsó sorokig magával ragadta a figyelmemet. Röviden mit tudnék elmondani erről a novelláról? Imádtam, imádtam és a változás kedvéért: Imádtam!
Nyeremény: 2 hétig hirdetés az oldalsávban + kritika/ fejléc (E-mailben értesítünk a helyezésedről, amelyben majd részletesebben tárgyalunk a nyereményekről.)   

                                                          III. helyezett

                                     Blogger neve: Dora G.
                                                       Blog címe: Final Masquerade 
                                                      Helyezést elért novella címe: Dalban mondom el
  
,,Patakzó könnyekkel dőltem a bezárt ajtónak, és a földig érő estélyivel vagy a pontosan kilenc centis sarkú körömcipővel mit sem törődve csúsztam le a földre. A megbántottság és a fájdalom hirtelen lett úrrá rajtam odalenn a hatalmas, átrendezett nappaliban. Nem akartam mást, csak eltűnni onnan a lehető legmesszebb, mert a szégyen és a megalázottság leterített, megfojtott. Az arcom vörössé vált, a szemeim pedig könnyekkel teltek, amiknek idefenn, a szobám sötét rejtekében engedtem csak utat.
A párom bántó szavai tőrként hatoltak a szívembe, ronda, nyílt sebeket hagyva maguk után. Gonosz és aljas dolgokat mondott, ráadásul a barátai, a barátaink előtt. Megalázott és a földbe tiport azok előtt, akik fontosak voltak nekem, és ennél kevés alávalóbb dolgot tehetett volna.
A kézfejeimmel próbáltam letörölni az arcomon végigfolyó sós cseppeket, ám újabb és újabb könnycseppek gördültek ki a szememből. A mozdulat arra volt elegendő csupán, hogy így a szobába világító holdfénynek hála megláttam a csuklóm belső felét díszítő tetoválást. Ő választotta, a „szerelmünk jelképeként” két éve, mikor fél éve együtt voltunk, de az elmúlt hónapokban egyre inkább azt éreztem, hogy ez nem szerelem. Hogy talán soha nem is volt az.
Állandóan bántott, tettlegesen soha, de a szavaival mindig azt éreztette, hogy semmit nem érek, hogy egy porszem vagyok, a sár a cipőjén, aki fel sem érhet az ő nagyságához és az ő sikereihez. David Ospina kegyetlen ember volt, és erre sajnos csak későn jöttem rá. Egyre jobban érlelődött bennem a szakítás gondolata, de a mai szavai jelentették az utolsó cseppet a pohárban.
Régen voltak álmaim, céljaim az életben. De most, most csak egy önértékelési problémákkal küzdő, összetört fiatal nő voltam – távolról sem az, akinek az ötéves önmagam elképzelte a huszonhárom éves énem. Gyerek-Lana bátor volt, önérzetes és makacs. Felnőtt-Lana nem volt több egy gyáva, felnőtt-bőrbe bújt kislánynál, aki nem mer kiállni magáért, aki inkább beletörődik a sorsába, meg sem próbálva változtatni azon.
A saját szánalmasságomon szárazon felnevettem, hogy ennek hatására köhögve törjön rám egy újabb sírógörcs. Tényleg szánni valónak tartottam azt, amilyenné váltam, de azzal nyugtattam magamat, hogy ő tett ilyenné. Viszont elegem lett, és nem akartam többé David Ospina butácska, manipulálható barátnője lenni. Nem kívántam semmi többet, minthogy megfeleljek a gyerekkori elvárásaimnak, hogy önmagam, hogy Lana Sanburne lehessek.
Könnyeimen keresztül elégedetten figyeltem az ablakon túl kereken fénylő Holdat, amikor valami megütötte a fülemet. Egy halk dallamot hallottam, ami egészen biztosan nem a lenti puccparádéból szűrődött fel két emelet magasba. Zongora – állapítottam meg, és még inkább fülelni kezdtem. Nagy összegben mertem volna fogadni arra, hogy a folyosó végi zeneszobából jön a hang – ott lévén egyedül zongora –, de még csak sejtésem sem volt azt illetően, hogy ki ülhet a hangszer mögött.
Hajtott a kíváncsiság, és úgy éreztem, itt az idő, hogy kilépjek a saját árnyékomból, és elinduljak gyerek-Lana elvárásai felé. Letöröltem hát az arcomról a könnyeimet, előástam a táskámból pár zsebkendőt. A szipogásom megszüntetése után a telefonom fényénél a kistükröm segítségével letöröltem az elkenődött sminkemet, és feltápászkodtam a földről. A sötétzöld selyemruha kissé összegyűrődött, de miután néhányszor lesimogattam, már egészen úgy nézett ki, mint mikor a délután során belebújtam.
Óvatosan elfordítottam a kulcsot a zárban, és gondosan körülnéztem, mielőtt kiléptem volna a folyosóra, de egy árva lelket sem láttam. Így, hogy az ajtó már nem tompította a hangokat, tisztán hallottam a dallamosan csengő zongorát, amin egy ismert szerelmes ballada akkordjait játszotta valakit. Az átkötő részekből nem voltam biztos abban, hogy mi is a dal, ám amikor a refrénhez ért, egyből ráismertem John Legend All of me-jére, és a szívem összeszorult egy pillanatra. Sokáig ugyanazt gondoltam a Daviddel való kapcsolatomról, amiről a dal is szólt, de rájöttem, hogy balgaság volt az egész. Talán soha nem szeretett, mert ha valakit szeretünk, azt nem bántjuk. Nem alázzuk meg. Nem akarjuk tönkretenni.
Hogy kiűzzem a fejemből a kapus képét, megráztam a fejemet, így a szétzilált kontyomból kicsúszott, szőke tincseim szabadon szálltak a levegőben. Ismét a zongorán játszott meseszép dallamra kezdtem figyelni. A zene apró mosolyt csalt az arcomra, és kitöltötte a szívemben, a lelkemben Ospina által okozott űrt.
Óvatos léptekkel haladtam a zene forrása felé, csendesen, mert nem akartam megzavarni. A zeneszoba ajtaja résnyire nyitva volt, így lassan belöktem, hogy rájöhessek, ki az, aki ezt a csodás muzsikát előcsalta a hangszerből. A fekete versenyzongora billentyűin virtuóz mozdulatokkal táncoló ujjak tulajdonosa nem más volt, mint Wojciech Szczesny, az Arsenal első számú kapusa. Jól ismertem a nevét, mert David rendszeresen sértődött kisgyerek módjára puffogott, valahányszor a lengyel fiú került a kezdőbe helyette. Kígyót-békát kiabált a srácra, aki bár fiatalabb volt nála, mégis jobban élvezte Wenger bizalmát. Nem kedvelte Szczesnyt, és valamiért ez bennem erőteljes szimpátiát ébresztett a lengyel kapus iránt. Talán tényleg igaz az a régi mondás, miszerint az ellenségem ellensége a barátom.
Csendesen, mosolyogva figyeltem, ahogy a kapus átszellemült tekintettel járatta ujjait a zongora billentyűin. Amikor a dal végére ért, szinte egyből egy újba kezdett, amit szintén ismertem. Beyoncé dala, a Halo volt az. A combomon ütve a ritmust, lehunyt szemmel hallgattam a dallamos zongorajátékot, és szinte önkéntelenül kezdtem el énekelni a refrént. Saját hangomat meghallva azonban felpattantak a szemeim, és rémülten pillantottam a kapus felé.
Szczesny, mint aki álomból ébredt kapta felém a fejét, de egy pillanatra sem hagyta abba a játékot. Egy pár másodpercre összetalálkozott a tekintetünk, ő pedig halványan elmosolyodott. Visszafordult a hangszerhez, és lelkesen játszott tovább, amitől az én szám is felfelé görbült éneklés közben. Becsuktam az ajtót, és a zene ütemére lépve, lassan a zongorához sétáltam, nem hagyva abba az éneklést.
A refrén végére beszállt a vokálba, így a következő versszak elejét átengedtem neki. A versszak felénél váltottunk, a refrént pedig már közösen, összekapcsolódó tekintettel énekeltük. Arra a néhány percre, amíg a lengyel kapussal énekeltem, elfeledkeztem mindenről. Az Ospina által okozott sebekről, a sértettségemről, a fájdalomról, amit a kolumbiai játékos okozott. A zene meggyógyított. A kapus zenéje meggyógyított.
A dal végén boldog és elégedett mosollyal ültem le a kapus mellé a zongorához. Szerettem ezt a hangszert, szerettem ezt a szobát. Davidnak talán ennek a szobának a berendezése volt az egyetlen igazán kedves cselekedete az együtt töltött két és fél évünk alatt. Borzasztóan sok időt töltöttem itt, zenélve, énekelve. Gyerekkorom óta ez volt az álmom, csak David mellett egyszerűen nem volt lehetőségem, alkalmam és kellő lendületem ahhoz, hogy hozzákezdjek. Függetlenül attól, hogy ő adott gyakorlási lehetőséget, ezzel egy időben elvette az önbizalmat attól, hogy közönség előtt szerepeljek, pedig kamasz koromban a színpad volt a mindenem. Így hát maradtam annál, hogy csupán magamnak játszok, és a saját szórakoztatásomra énekelek.
Wojciech volt hosszú idő óta az első ember, aki hallott énekelni, és az, hogy nem állított le az első hang után, egy picike önbizalmat adott, és óriási örömmel töltött el. Boldoggá tett. Olyan derültséget hozott ez az egy dal az életembe, amit az elmúlt egy-másfél évben egyáltalán nem tapasztaltam. Ebben az időszakban csak szenvedtem, csak őrlődtem, és egyik napról a másikra éltem. A zene nyújtott támaszt, és most is a zenében láttam a kiutat.
– Óriási hangod van – jelentette ki lelkendezve, és kicsit olyan volt, mint egy nagyra nőtt, lelkes kisgyerek. Elpirulva kotortam egy szőke tincset a fülem mögé, miközben megvontam a vállam. Nem igazán szoktam bókokat kapni, pláne a hangomat illetően, így fogalmam sem volt, hogyan kellene kezelnem.
– Wojciech Szczesny – mutatkozott be, mintha nem tudnám, hogy kicsoda. Kék szemei az arcomat pásztázták, aztán mintha a felismerés szikrája költözött volna a tekintetébe, és hozzátette: – Te nem Ospina barátnője vagy? – kérdezte, mire halványan elmosolyodtam.
– Azt hiszem rövidesen találóbb lesz az „Ospina volt barátnője” kifejezés. Lana Sanburne – nyújtottam felé a kezem, amit egy határozott, mégis finom mozdulattal rázott meg.
A bemutatkozás után hirtelen csend állt be közénk, úgyhogy elfordultam a kapustól, és kérdőn a zongorára pillantottam. A kapus halkan felnevetett, és bólintott. Ujjaimat a billentyűkre simítottam, és játszani kezdtem annak a dalnak az elejét, amit már hónapok óta szinte minden nap elénekeltem. Eddig is különös módon kötődtem a hozzá, de most először játszottam és énekeltem őszinte örömmel, boldogan, csillogó szemekkel. Az elhatározásom, hogy változtatok az életemen, immár borzasztó erős volt, és éreztem, hogy ez a dal lesz a kulcs hozzá.
I'll spread my wings and I'll learn how to fly – Kitárom a szárnyaim és megtanulok repülni
I'll do what it takes til' I touch the sky – Megteszek mi, amíg el nem érem az eget
And I'll make a wish – Kívánok egyet
Take a chance – Szerencsét próbálok
Make a change – Változtatok
                                                   And breakaway – És elmegyek innen
Átszellemülten játszottam a dalt, mosolyogva, és éreztem, hogy a lelkem minden kiejtett szóval, minden hanggal, minden hajlítással könnyebb lesz. Nem is értettem, hogy hogyan feledhettem el, mennyire fontos része a zene az életemnek. A zene jelentette mindig is az otthonomat. És butaság volt azt gondolni, hogy valami, amit ilyen szenvedéllyel és odaadással űzök, az rossz lehet.
Ahogy Kelly Clarkson dalát játszottam, lehullott a David által rám aggatott millió béklyó. Gyógyulni kezdtek a sebek, újra előjött a mosolyom és elkezdett visszatérni a magabiztosságom. A Breakaway elejét még halkan, félénken, visszafogottan énekeltem. Bennem volt az elmúlt időszak minden sérelme, hogy nem vagyok elég jó, hogy nem sikerülhetnek a magas hangok, a hajlítások. Ám a dal és a tiszta hangok előrehaladtával egyre inkább visszatért a bátorságom, és az utolsó refrént már hangosan és erőteljesen énekeltem.
Out of the darkness and into the sun – A sötétségből a fénybe lépek
But I won't forget all the ones that I love – De nem fogom elfelejteni azokat, akiket szeretek
I'll take a risk – Kockáztatok
Take a chance – Szerencsét próbálok
Make a change – Változtatok
                                                    And breakaway – És elmegyek innen
Miután az utolsó akkordot is leütöttem, elégedetten elmosolyodtam, ám a tekintetemet továbbra is a hangszeren tartottam. Az éneklés adta magabiztosságom gyorsan elillant, és tartottam a kapus véleményétől, még akkor is, ha tudtam, hogy ő nem Ospina, és bármit gondoljon is, nem fog a sárga földig alázni. De ő, a kolumbiaival ellentétben, látszólag konyított valamicskét a zenéhez, így, bár életemben soha azelőtt nem beszéltem még vele, furamód fontos volt a véleménye.
– Soha, senkit nem hallottam még, aki ilyen átéléssel énekelte volna ezt a dalt. Soha nem hallottam még senkit, aki dalt ilyen átéléssel énekelt volna. Ez… mesés volt – jelentette ki a kapus, komolyan zavarba hozva ezzel. Az ölembe ejtett kezemet szuggerálva motyogtam valami köszönöm-félét, de ezen kívül csak hebegtem-habogtam össze-vissza.
– Úgy veszem észre, dalban jobban megy a kommunikálás – nevetett fel Wojciech. – Mióta zenélsz? – énekelte, random leütve hozzá három akkordot. A félrecsúszó hangok hallatán szolidan felkacagtam, és felpillantottam a lengyel srác arcába.
– Nagyon kicsi koromban kezdtem, és azóta is töretlenül folytatom. Szeretnék ezzel foglalkozni, mármint, hivatásszerűen – jelentettem ki, a kapus tekintetét keresve.
– Még nem ez a munkád? – kérdezte hitetlenkedve, de gödröcskésen mosolyogva. Halványan elmosolyodtam és megingattam a fejemet.
– Ez eléggé… komplikált. – Szám rágcsálva őrlődtem, mert nem tudtam, hogy elmondjam-e a lengyel srácnak az egész történetemet, és Ospina szörnyű, negatív hatását. Az egész kikívánkozott volna, de ötpercnyi beszélgetés után nem akartam a nyakába zúdítani az elmúlt keserves másfél évemet.
Félve pillantottam fel Szczesny arcára, ám ő elnézően mosolygott. Nem faggatózott, inkább felajánlott egy újabb dalt, amibe mosolyogva egyeztem bele. Az első pár hangból felismertem Jason Mraz örök klasszikus dalát, az I’m yourst. Lehunyt szemeit csak néha nyitotta ki, hogy megnézze, jó helyre teszi-e ujjait. Az arcára volt írva, hogy élvezi a zenét, és hogy minden porcikája imád a zongora közelében lenni. Eltűnődtem azon, hogy vajon én is ilyen lehetek-e éneklés, zenélés közben.
A lengyel srác kicsit karcos hangjától, és az időnként beiktatott ösztönös rekesztésektől libabőrös lett a karom. Borzasztó jó volt őt hallgatni, olyannyira, hogy bár nagyon szerettem ezt a dalt, de megálltam, hogy ne énekeljek együtt vele, mert egyedül akartam hallani Wojciech hangját, ami édes harmóniát alkotott a zongorával.
Elámulva figyeltem, ahogy megszűnik számára a külvilág, valahogy úgy, mint ahogy nekem eltűnt minden, mikor a Breakawayt játszottam. Nem ismertem a kapust szinte egyáltalán, de olyan, volt mintha tisztában lennék a legbelsőbb titkaival, az egész életével. A zongoratanárom azt mondta mindig, mikor gyerek voltam, hogy mutassam a zenémet, és ő megmondja, milyen ember vagyok. Most kezdtem csak megérteni, hogy mire gondolt.
Ahogy Wojciech énekelte a dalt, minden szó új jelentést kapott; kitárulkozott, és közben valahogy mégis megközelíthetetlennek tűnt. Csak ült ott a fekete öltönyében és a sötétkék nyakkendőjében, az ujjai fel és alá jártak a zongorán, és olyan volt, mintha világéletében a hangszer mellett lett volna a helye. Eszembe sem jutott, hogy ő focista, csupán azon kattogott az agyam, hogy mennyire piszok tehetséges, és hogy talán nem is tud róla.
– Fantasztikus vagy – jelentettem ki, amikor a dal végére ért. Szavaim hatására pimasz mosoly jelent meg az arcán, és szikrázóan kék szemekkel pillantott rám. – Mármint az, ahogy játszol – javítottam magamat, a szemeimet fogatva, de azért a szám sarkában megbújt egy apró mosoly. Ebben az egész zenélősdiben volt valami bizalmas, valami, amitől olyan volt, mintha egy közös titkunk lenne, mintha tilosban járnánk. És valójában az igazság is közel járt ehhez, mert elég nehezen tudtuk volna kimagyarázni, hogy ő mit keres fenn a másodikon, a zeneszobában, és hogy én miért nem a párom oldalán parolázok boldogan a tucatnyi meghívott vendéggel.
Belegondoltam, hogy David mit szólna hozzá, ha megtalálna minket, és arra jutottam, hogy valószínűleg első körben elakadna a szava. Már magától a jelenségtől, hogy valaki előtt játszok, annak ellenére, hogy mennyit fáradozott azon, hogy elvegye tőle a kedvem. Attól pedig, hogy ez a valaki pont a lengyel kapus, valószínűleg ellepné az agyát a vörös köd. Féltékenységből, de nem szerelemféltésből. Egyetlen dolgot utált a világon, de azt nagyon, mégpedig ha elvették tőle azt, ami az övé, ami szerinte neki járt volna. Az ő nézőpontja szerint pedig Szczesny elvette tőle a posztját, és ha itt talált volna minket, akkor úgy gondolta volna, hogy engem is. Eszébe sem jutott volna, hogy talán soha nem voltam igazán az övé. De abban a pillanatban a legkevésbé sem érdekelt David Ospina. Sokkal jobban foglalkoztatott egy másik kapus, aki történetesen előttem ült, és akinek a kék szemei az én arcomat pásztázták.
– Ugye tudod, hogy ha foci nem jönne be, ebből bármikor játszva meg tudnál élni? – kérdeztem tőle félrebiccentett fejjel, mire halkan, szerényen felnevetett. Az egész ember maga volt a megtestesült szerénység, visszahúzódás és félénkség, és mégis, mikor zenélt, ennek nyoma veszett, akárcsak esetemben. Amikor énekeltem nem érdekelt a külvilág, akkor már nem foglalkoztam azzal, mit gondolnak az emberek. Amikor a színpadon álltam, már nem érdekelt a rengeteg rám szegeződő szempár. Olyankor már csak a zene létezett, és ezt láttam a Wojciech-en is.
– Ugyan – legyintett, és mintha zavarban lett volna, bár ez elég hihetetlennek tűnt. Azonban a lesütött szemei, és az elfordított feje, pont hogy az igazamról győztek meg.
– Mit szólnál egy duetthez? – Hirtelen felbátorodtam, mert tudtam, éreztem, hogy abból, hogy mi éneklünk, csak jó sülhet ki.
– Hát, amennyiben ismerem, nincs ellene kifogásom – mosolyodott el, ami az én arcomra is mosolyt csalt. Kezemet a zongorára fektetve lejátszottam neki a refrén dallamát, majd kérdőn pillantottam rá.
– Játszani nem tudom, de ha neked megy, akkor mehet – nevetett fel. Így hát teljes testemmel a zongora felé fordultam, és megkomolyodott arccal leütöttem a Say something kezdőakkordját. A dallam megtöltötte a szobát, Wojciech hangja pedig halkan, mégis szívet szaggatóan szólalt meg az első versszakot kezdvén. Az, ahogyan a legváratlanabb pillanatokban hajlított egyet a dallamon, csak még inkább csavart egyet az amúgy is összefacsarodó szívemen. Elképesztő hangja volt, ami szinte tökéletes összhangban állt az enyémmel. Az első refrénben fonódtak össze a szólamaink, létrehozva a számomra legelbűvölőbb varázslatot – a pillanat szülte harmóniát, a zene hathatós közreműködésével.
Mondják, hogy a zene sok mindenre képes, de noha tudtam, egészen eddig nem szembesültem a tényleges képességével. Erőt adott és ajtókat nyitott ki. Elvezetett egy idegenhez, akivel alig néhány perc alatt olyan közös hullámhosszra kerültünk, mint még soha senkivel. A zene felállított a padlóról, és meggyőzött arról, hogy az álmainkért harcolni kell. A zene álmokat képes valóra váltani, és mindig csak ad. Önzetlen dolog a muzsika, ami gyógyír a szív és a lélek sebeire. A zene kiteljesedést nyújt, és számtalan lehetőséget nyit. Én mindezt egyszerre éltem meg azon a korafebruári estén David Ospina londoni házának második emeleti zeneszobájában, Wojciech Szczesny oldalán. És életem legboldogabb és legteljesebb pillanatai voltak ezek, amik a lengyel kapus örök lekötelezettjévé tettek.''

Személyes vélemény: A legjobban az varázsolt el, ahogy a zene fontosságáról beszéltél. A te írásaidat is közelebbről ismertem még ezelőttről, és azt kell hogy mondjam, hogy ismét nagyot alkottál. 
Már csak a történet alapötletét figyelembe véve odaragadtam a képernyőhöz. Egy lány önző párja miatt nem élhet rendkívüli tehetségével, ám egy nap betelik a pohár, és főszereplőnk kedvese egyik közeli ismerősével duettezik egy zongora mellett. Akárhogy is hangzik, engem megfogott ez a felvázolás.
A kivitelezés most is magával ragadott. Imádom a stílusodat, sajátos és egyedi módon fogalmazol, a leírásaid pedig egyenesen foglyul ejtettek. Kellően részletezted az eseményeket, és tökéletes összképet nyújtottál az olvasó felé. E újabb focistás történeted is elragadtatott, annak ellenére, hogy különösebben nem rajongok sem a sportért, sem az illető hírességért. 
Nyeremény: 1 hétig hirdetés az oldalsávban + ajándék montázs (E-mailben értesítünk a helyezésedről, amelyben majd részletesebben tárgyalunk a nyereményekről.)   

                                                                Különdíjazás
                                          Blogger neve: Rosalya
                                                               Blog címe: Requiem 
                                                               Novella címe: Modern gyufaárus lány

,,December 24.-e volt, Szenteste. A globális felmelegedés, vagy csak az időjárás hóbortja miatt, de már évek óta nem volt fehér a karácsony, ellentétben a mostanival. Az utakat nem hó, hanem sár és némi kavics borította, a fák és a bokrok nem roskadtak össze a hókupac alatt, inkább tovább élvezték azt a maroknyi napfényt, ami a tél beálltával még átszökött a Földre. Minden kopasz volt, egyetlen egy levél sem volt a fákon, egyedül csak az örökzöldek tartották az emberekben a reményt. Azt a reményt, amit néhányan kínnak, mások kételynek, a maradék pedig csodának ítélt.
Ám ahogy az évek során a környezet, úgy az emberek is változtak. Levetették magukról a karácsony ünnepének igazi értelmét, és előtérbe helyezték az ajándékokat, a takarítást, és a rohanást. Akaratuk ellenére váltak robotokká, akik éjt nappallá téve próbáltak megfelelni a mondva csinált elvárásaiknak, miszerint karácsony ünnepén egy porcica sem lehet a szekrény alatt, egy pókháló sem éktelenkedhet a sarokban, és egyetlen egy mosatlan felület sem lehet a padlón, avagy mindennek csillognia, villognia kell. Mondhatni az egész világ úgy fogta fel a karácsonyi nagytakarítást, mintha a Jézuska, vagy akár az egész Szent Család egy hétig vendégeskedne mindenkinél, és ahol kosz van, ott csak a pokolra juthatnak az emberek.
Szomorú tapasztalat, de az ajándékok értéke, minősége és mennyisége kezdi átvenni az emberek felett a hatalmat, ezzel háttérbe szorítva a karácsony igazi lényegét, a szeretetet és a családot. Mert manapság másról sem hallani, csak arról, hogy a szomszéd lány milyen jó ajándékot kapott, esetlegesen a legújabb és legmenőbb okos telefont, míg más a vacsoráért is küzd, hogy a kevéske pénzéből valami dizájnosabbat varázsoljon az asztalra.
Ezekkel a gondolatokkal mászkált a kivilágított utcán egy fiatal lány. Ez a fiatal lány elég esetlenül nézett ki, csak egy nagyobb, régiféle kabátka volt rajta, ami helyenként lyukas is volt, és egy vékonyka bakancs, amit még születésnapjára kapott. Arcára hópelyhek tapadtak, fekete hajtincseit jeges szél fújdogálta. Kék szemei mintha megfagytak volna, úgy fúródtak a fehér tájba. Így sétált fel s alá a kihalt városban. Kicsit pontosítva, a város nem is volt kihalt, egyszerűen mindenki csak a házában, a családjával töltötte az ünnepeket.
Ennek a fiatal, tizenéves lánynak nem volt családja, amióta csak az eszét tudja, egy árvaházban él, ahol minden létező mód próbálják kárpótolni őt a szülei elvesztése miatt. Ez a fiatal lány soha nem látta a szüleit, még egy kifakult kép sincs róluk. Most, hogy kicsit idősebb lett elhatározta, hogy örömet keres magának ezen a napon, Szenteste. Már évek óta csak a megszokott árvaházi légkörben tartották meg a szerényes ünnepüket, ami mindössze abból állt, hogy mindenki kapott egy bögre kakaót és egy szeletet a bejgliből. Kevés volt, sokan voltak, de elég volt. Eddig.
Történetünk főszereplője elhatározta, hogy megkeresi magának azt a bizonyos Karácsonyi Csodát, amiről már oly sok szépet hallott, ha máshonnan nem is, a könyvekből, amiket kiskorában olvasott. Állítása szerint ő már bejárta a világot, Afrikától kezdve Oroszországon át még Kanadában is megfordult, mégsem tette ki a lábát az árvaház falain kívülre (az iskolát leszámítva). És hogy mégis mit csinált ez az árva, magára maradt kislány, aminek következtében ő beutazhatta a világot? Olvasott. Volt már veszélyes tűzharcban, élt már túl egy lakatlan szigeten, szelídített már meg egy hipogriffet, és még sorolhatnánk.
Most mégis az volt a legfontosabb kérdés, hogy mi is az a Karácsonyi Csoda? Hol, merre kell azt keresni? Ezek a kérdések kavarogtak a leányzónk fejében is, amikor benézett egy bolt kirakatának ablakán, és csodálkozva figyelte a ruhákat, a játékokat, de leginkább a díszeket. Egy ilyen már-már felnőttnek számító lánynak nem a játékok, hanem a karácsonyi hangulat volt ámulatba ejtő. Soha nem látott még ennyi színt, ennyi égősort egy helyen, ennyiféle karácsonyfadíszt, s emiatt a látvány miatt az ő szíve is megtelt melegséggel ezen a hideg téli éjszakán.
Ahogy továbbállt megérezte egy nyitott ablakon kiszűrődő karácsonyi vacsora mámorító illatát, s pár másodperc gondolkodás után rájött, hogy egy minden bizonnyal finom halászléről és rántott halról van szó. A nyál összegyűlt a szájában, nagyon ritkán volt alkalma arra, hogy ilyen jellegű fogásokat vacsorázhasson. Közelebb lépett az ablakhoz, hogy jobban szemügyre vegye az asztalt, ám akkor a tekintetével nem a felszolgált ételeket, hanem a sarokban álló karácsonyfát fürkészte.
Amolyan varázslatos jellege volt az egésznek, ahogy bent égett a sok gyertya, világítottak a karácsonyfán az égősorok, s mindeközben a varázs közben a család békésen fogyasztotta a valószínűleg mennyei vacsorát. Ami a karácsonyfát illeti csoda, hogy nem roskadt össze a sok dísz alatt, tonnaszám lógtak rajta az üveggömbök, a szalmadíszek, a papírdíszek, és egy-két otthon készített dísz is volt még. A fa alatt megszámlálhatatlan mennyiségű, meseszépen becsomagolt doboz volt, amikbe feltehetően olyan drága ajándékok sorakoztak, mint amilyen fényűzésben élt az a család.
Főszereplőnk még egy ideig csodálkozott volna még az ablakon leskelődve a bent történteket, ámde a hosszú ideje tartó ácsorgás meghozta a gyümölcsét, egyre jobban kezdett fázni. Így ellökte magát a párkánytól, és bohókásan sétált tovább a városban. Fejében már századszorra képzelte el a saját karácsonyát, ahol a szerető férjével és gyerekeivel ülnek az asztalnál, és persze a dilemma közepén, hogy mégis melyik fogásból egyenek elsőként. S miután befejezték a vacsorát, megkezdődhet az ajándékok kibontása, amik a lehető legszemélyesebb, ámde a lehető legszebb ajándékok lennének.
A tökéletesnek hitt gondolatmenetnek egy jéghideg fuvallat vetett véget, aminek következtében a lány még szorosabbra húzta a kabátját. Fázott, sőt, már majdnem megfagyott, de makacssága miatt nem volt hajlandó addig visszamenni az árvaházba, amíg meg nem találta a Karácsonyi Csodát.
Kicsit csalódottan ült le az egyik kávézó lépcsőjére, ahonnét most a szokásos forgalom ellenében mindössze csak egy mosolygó hóember jelezte, hogy a nagy üresség ellenére ott igenis van élet. Lábai már annyira átfagytak, hogy meg sem érezte a márvány lépcső vérfagyasztó hőmérsékletét, és a korlátnak dőlve tovább álmodozott. Annak reményében, hogy csukott szemmel mindent szebben tud elképzelni, lehunyta a szemét.
Gondolataiban egy meleg nappaliban ült egy fotelban, mellette a jóképű férjével, előttük pedig a gyerekeik izgatottan bontották az ajándékaikat. A mellettük lévő étkezőben még mindig lehetett érezni a karácsonyi vacsora hátra maradt illatát. Főszereplőnk szeméből egy apró könnycsepp csúszott le fagyott arcára, s ezzel a csodálatosnak tartott elképzelésével álomba ringatta magát.
Másnap kihűlve, megfagyva, de mosolyogva találtak rá a fiatal lányra. Senki sem tudta, hogy ki volt Ő, senki sem kereste. Egyszerűen csak egy fiatal lány volt, aki a Karácsonyi Csodára várt.''
Személyes vélemény: Hamar elnyerte a tetszésemet ez az érdekes feldolgozás. Az eredeti mese kiskoromban a kedvenceim közé tartozott, így boldogan olvastam végig hangulatos kis alkotásodat.
A fogalmazási stílusod egyszerűen nagyszerű. Nincs túlbonyolítva, az arany középutat találja meg a részletek és a felszínesség között. A feldolgozási hozzáállás is valósághű, tökéletesen tükrözi a mai világ romlott felfogását, működését. És e imént felsorolt tények nyomós okot adtak arra, hogy a Modern gyufaárus lány történetét válasszam a különkategóriába. 
Nyeremény: 1 hétig hirdetés az oldalsávban 

Én még egyszer gratulálok mindenkinek, és nagyon szépen köszönöm, hogy elolvashattam az írásaitokat! Hálám örökké üldözni fog benneteket! :D

                       Mindenkinek rengeteg virtuális csokis sütit és ölelést postáz,
                                                                                  Sophia