Művészetek hete 1. nap - Tollforgatók megmérettetése - Novellák

Sziasztok, drágaságaim! :) 

Elérkeztünk a verseny első napjához, amelynek során a novellák díjazása kerül kihirdetésre. De mielőtt még belevágnék a lecsó, vagy akármi közepébe, szeretnék megjegyezni pár közérdekű dolgot. 

Először is meg kell mondanom, hogy végtelenül elégedett és boldog vagyok! Gyerekek, nem kevesebb, mint tizenöt jelentkezőtől kaptam huszonhárom lenyűgöző alkotást! Méghozzá nem holmi sablon, amatőr kivitelezésű munkákat kísérhettem figyelemmel, hanem huszonhárom, a maga módján egyedi és káprázatos novella soraiba élhettem bele magam. Egy igazi élmény volt elolvasni ezeket, és végtelenül hálás vagyok, amiért ilyen sokan bátorkodtatok megmutatni nekem a tehetségeteket! Így utólag csak ennyit üzennék minden kedves jelentkezőnek: Köszönöm! Fantasztikusak vagytok! :)
Mielőtt még oklevelek és kitűnő irományok áradatával lepnélek el benneteket, hozzá kell tennem, hogy a díjazás sajátos vélemény alapján történt, így senki ne gondolja azt, hogy nincs tehetsége az íráshoz! Nem vagyok szakember, csupán a személyes véleményemet foglaltam össze ebben a bejegyzésben (megjegyzem, hosszú töprengés árán), és még számos helyezést kiérdemlő novella maradt, amelyek sajnos nem férhettek bele ebbe a körbe. De ne csüggedjetek el, lesznek még versenyek ezen a blogon!  E
Egy újabb feleslegest szóváltást elkerülve érkezzen hát a dobogós, illetve különdíjas helyezések listája! :D (A nyerteseket e-mailben értesítjük!)

Ezt az emléklapot mindenki kedve szerint kirakhatja a blogjára, hogy a népek megcsodálhassák azon dicséretre méltó bloggerek csoportjának tagjait, akik részt vettek a Művészetek hete c. versenyen. 

                                                                      

                                                              I. helyezett          

                                         Blogger neve: Ena

                                                            Blog címe: Felhőbe Alkonyult   

                                         Helyezést elért novella címe: Hajnali emlék

                                                                     „Az emlékeket, sajnos, nem lehet

                                                                      átadni senkinek örökségül.”
                                                                              (Szabó Magda)

,,Odakint már világosodott az ég alja, amikor a fölöttem lévő sorban, még mindig akadt olyan szerencsétlen, aki az álmait kergette. A falon túl egymást követték a vicsorgó szélcsapások, és ezek a zajok az ébrenlét közelében, szinte már eggyé olvadtak a nyomasztó sírás neszével. A mellettem lévő is magánál volt, az oldalára fordulva bámulta a balján fekvő kopasz fejet, és olykor hallottam, ahogy egy-egy részletet elszavalt a Bibliából.

Az éjszakák egyre hűvösebbé váltak, és amit adtak tüzelőt, az épp csak arra volt elég, hogy felmelegítse a kemence oldalát. A takaró melegét kerestem, és a kezem már a hátam mögött matatott, amikor rájöttem, hogy nincs is mire lelnem. Egy hónapja minden éjjel megtörtént velem, mégsem tudtam megfeledkezni a hiányáról, hiszen mindig eszembe jutott, ahányszor csak vacogva összébb húztam magam. Távol voltam a biztonságos, otthoni környezettől, a kisszobától a kandallóval a közepén, ami mellett nem kellett volna félnem a tél fagyos szelétől. 

A barakk ébredezett, és egy olyan álomból próbált magához térni, amiből úgy tűnt, sohasem fognak minket felébreszteni. A fiatal lány fáradt és rekedtes sírása ismét a fülemig hatolt, és eszembe juttatta az én első napomat. Két nőt és egy férfit kellett levetkőztetnem, majd kiválogatnom a holmijukat. Néhány pillanattal azután, hogy a tábor földjére léptem, egy golyó száguldott át a koponyájukon. Agyvelő és vér szállt szerte a levegőben, a mócsingok pedig betakarták a blúzomat és az arcomat. A lelkemmel éreztem annak a fájdalmát, amikor a megszáradt vér alatt megfeszült a bőröm, és amikor azt hittem, hogy én is megkapom a tarkólövést, a rendszer másképp határozott – úgy vélte, túl hasznos vagyok ahhoz, hogy azonnal megkegyelmezzenek a halállal.

Nehéz volt számon tartani a napok múlását, így minden este addig húztam a körmöm a felettem lévő deszkán, amíg végre meglátszott a strigula helye. Hiába volt a tegnapi a harminckettedik, még most is tisztán emlékszem arra, amikor rajtunk ütöttek a polgári lakásunkban. Kedd volt, a piac napja. 

Sokan gyűltünk össze azon a reggelen. Eljöttek a nagyszüleim, a vidéki rokonság, a frissen házasodott bátyám és még néhány aggódó lakó a házból, akik segítségre vártak. Az apám egyszerű férfiszabóként dolgozott, az emberek mégis felnéztek rá a józan gondolatai végett, és csak az ő szájából hitték el, hogy nincs mitől tartaniuk, amíg ő életben van. Akkor már hallani lehetett a letartóztatásokról, az utcán pedig reszketve suttogtak arról, hogy a zsidó családokat vonatra teszik. 

Az édesapám – aki zsidó nőt vett feleségül – szívén viselte a családok sorsát. Emlékszem, az utolsó napokban is átvirrasztotta az éjszakát, és hamis iratokat körmölt, hogy az emberek elmenekülhessenek. Nem kellett volna, ő mégis viselte a sárga csillagot és ez a kiállás, sokkal súlyosabb bűnnek számított, mint a koszos származási vonal. Egy éjjel történt, hogy katonák lőtték szét az ajtónkat, bemasíroztak, és a saját ágyában, a beteg édesanyám szeme láttára verték meg, ezzel is figyelmeztetve őt. Nem hátrált meg, sőt még itt, a táborban sem. Mielőtt felakasztották volna, a szótlan tömegen tartotta a tekintetét, a szemeivel engem keresett. Ne féljetek – kiáltotta és kirúgták a ládát a lába alól.

Amikor ránk törték az ajtót, a legközelebbi embereket a szemem láttára lőtték le, és amikor libasorban vezetve végigvonultak velünk a vonatállomásig, az öt éves unokaöcsémet azért lőttek mellettem hátba, mert megbotlott a csatornafedőben. Az első éjszakán, amit itt töltöttem a táborban, a számos idegen és szintén elszakított nő közt értettem csak meg, hogy mennyire közeli a pusztulás. Felrejlik a nyirkos deszkákból áradó bűzben, a vonatok kürtjében, a puskaropogások zajában és a mellettünk lévő tekintetében.

Az első éjjel a legkegyetlenebb. A sötétben nem lehet elmenekülni az emlékek elől és újra éltem mindazt, ami velünk történt. Soha nem fogom elfelejteni, még a halálom után sem, ahogy ránk zárták a vagon ajtaját, azt az éhséget és szomjúságot, amíg egy napon át egymásnak préselődve nyomorogtunk, miközben a végállomás felé zakatolt velünk a vonat. A táborba érkezésem után feltépték az ajtót, lerántottak a sínek melletti kavicságyra, és a szemem láttára végeztek a családom egy részével. A vérük az arcomon csordogált, amíg a hátamhoz szorított puskacső nyomosára levetkőztettem őket, s végül a szeretteim egy utánfutón végezték a többi ismeretlen hulla tetemén. Miután a látvány és szag keveredett a gyomromban, előre roskadtam és hányni kezdtem. Az egyik katona rám kiáltott, amiért bekoszoltam a csizmáját, és akkorát vert rám a fegyverével, hogy elzuhantam.

Az első néhány napban, még tudtam, hogy kik azok a rokonaim, akik életben voltak. Reggelente névsorolvasást tartottak, de aztán az egyenruhával a sorszámunkat is megkaptuk, és már nem léteztek többé a nevek. Az enyém a 703-as szám. Nem voltam már többé Inke, se frissen diplomázott tanárnő. A 703-as rabbá tettek, és ezzel elvették az emberi mivoltomat.

Két barakk csoportja sohasem keveredhetett, kivéve akkor, ha munkaszolgálatra osztottak be minket. Engem a mosodába vezényeltek a legtöbb nővel egyetemben, ahol női őrök felügyeltek ránk. Már hat napja voltam a táborban, amikor megpillantottam őket, és azt reméltem, hogy könyörületes, érző lelkek, akik csak kényszerből szolgálnak egy ilyen országot. Hamar megtanították velem, hogy remélni már nem elég az életben.

A női őrök kegyetlenek, és férfiakat megszégyenítő tekintély övezi őket. Sok esetben, még azt sem mondják el, hogy mi a feladatunk, helyette fogják a botot és ránk sóznak vele. Kizárólag németül szólalnak meg, így a lengyel, a magyar vagy az angol rabok egyáltalán nem értenek semmit, és amikor valaki fordítani mer nekik, azt megpofozzák. Odalent az ablaktalan, borús mosodában más törvények éltek. A kinti munkák során bármikor lelőhették az embert, ha valami gyanús mozdulatot tett, mégis inkább vállaltam volna azt, mintsem azt a helyet, ahol jobban féltünk a megtorlástól, mint magától a haláltól. 

Naponta annyi ruhadarab jutott ránk, hogy már nem gondolhattunk arra a vér láttán, miszerint a még ki nem hűlt kiskabát viselője, egy újabb áldozata volt annak a rendszernek. Annak, ahol a külföldiek lassan munkaképtelenné váltak a sok verés miatt, és természetes folyamattá nőtte ki magát, ha a nap végén kevesebben tértünk vissza a barakkba.

A fölöttem lévő átsírta az éjszakát, és ez olyasmi volt, amin mindannyian átestünk. A könnyek tették valóságossá a helyet, s nem is volt más tulajdonunk, amit magunkkal hozhattunk volna. Csupán a ragadós nedvesség emlékeztetett az egykori életünkre, ám eljön annak az ideje, amikor már képtelenek leszünk több könnyet ejteni, és ez azt fogja jelenti, hogy elhagyott minket a remény.

Remény nélkül pedig minden tett, napszak, érzelem és fájdalom elmosódik, és kizárólag egy döntéssel rendelkezünk: azzal a nappal, amikor kilépünk a sorból, rámosolygunk egy utolsót a hibás rendszerre, és nyugvón lehunyjuk a pillánk, ahogy eldörren a mindent megváltoztató lövés."

Személyes vélemény: Először is imádom a fogalmazási stílusodat, az egyedi kifejezéseket és leírásokat. Az érzelmek számomra tökéletesen átjöttek, lelki szemeim előtt szinte megjelentek az esemény helyszínei, és a lány gondolatai. Az érzelmek körülírása, azt kell hogy mondjam, hogy Tökéletes. A főszereplő minden egyes érzése ott lappangott bennem is, átéltem a végtelen szomorúságát, tengermély bánatát, és az egész hangulat átvette az uralmat a napom felett. Olyannyira, hogy még egyszer el kellett olvasnom ezt a kis részletet. 

Sugárzik belőle a fájdalom és a szenvedés, de mindeközben elgondolkodtató, és kínok között emlékezik vissza a keserves múltra.
Az utolsó gondolatok voltak még azok, amelyek teljesen elvarázsoltak. Már az elolvasása után tisztában voltam vele, hogy ennek e novellának szerepelnie kell a dobogósok között. Imádtam, és ennél többet nem is tudok mondani. Gratulálok a helyezéshez! :)

Nyeremény: interjú a nyertessel a Szonidea blogon + fejléc / kritika / trailer, és hirdetés az oldalsávban 3 hétig ( E-mailben értesítünk a helyezésedről, amelyben majd részletesebben tárgyalunk a nyereményekről)

                                                          II. helyezett

                                   Blogger neve: Veronika Szabó

                                                     Blog címe: Sex&Shout 

                                                     Helyezést elért novella címe: Féreg

,,Nézz rám! Igen, nézd az arcomat! Látod? Figyelsz már? Kérlek! Csak nézz már ide az istenért! Nem, te egyszerűen kezelhetetlen vagy. Sosem hallod meg azt, amit mondok. Ennyire süket lenne a szíved?

 - Nem hinném, hogy ez fair lenne – suttogja magában George. Ő mindig csak susmog, ha éppen nem fontosról beszél. Pedig, én mindig igyekszem őt is hallani. Érdekeseket tud néha makogni, úgy magának. Azt hiszi, senki sem figyel rá.

 - Na, gyerünk! Csináljátok! – kiabálja John, teljesen elázva, mint aki egy hatalmas pohár sörben fürdött volna, pezsgőhabbal. Kár, hogy igazából csak teljesen részeg. Néha jobb lenne elképzelni, hogy aki valamiből sokat eszik, vagy iszik, azt csak fürdött egyet benne. Akár az érzelmekben. Én is úgy érzem, mintha egy hatalmas kádban ülnék, színültig csalódásban. Szinte már marja a bőrömet.

 - Kezdem azt gondolni, hogy te csak engem akarsz látni, miközben smárolok – kacsint Paul Johnra. Ezek ketten bizonyára nem csak szerző partnerek. Érződik a levegőben, de ők már egy óceánban pancsolnak évek óta. – Hé! Ringo, téged nem zavar? – kérdi azért meg tőled udvariasan. Én meg csak reszketek. Félek. Nézz már ide! Legalább emeld fel azt a rohadt fejedet, és lásd, hogy ez én vagyok! Én! Mégis mi foglalkoztat ennyire, hogy hagyod? Kérlek! Csak pillants ide! Elég egy percre is, hogy lásd! Nem.

Te bólintasz egyet, de még mindig csak lefelé bámulsz. Mit ronthattam el?

Paul lassan felém hajol, míg John meg mindenki minket bámul, csak te nem. Te a rohadt magas szárú cipődre nézel, míg ő engem csókol. Nem is érdekel, mit csinálsz. Azt nézel, amit akarsz. Ha egy egyszerű „nem” kimondására sem méltatsz, hát menj a francba. Igen! Vedd el inkább a rohadt cipődet feleségül, ne engem! Úgy is kislányok százai üvöltözik a neved. Csak van valaki, aki hozzád hasonlóan szereti a cipőidet.

 - Most boldog vagy? – szemez Paul Johnnal kacéran.  Kezdenek feltűnőek lenni, pedig szerintük nincs semmi közük egymáshoz. Még ez a két idióta is jobban vonzódik egymáshoz, mint mi.

Ezen gondolkodok egész este, míg te csak végig a hülye cipődet nézed. Bambulsz rá, mintha valami más lenne. Mégis, mit látsz benne? Mi olyan szép rajta? Talán álmodsz?

Meguntam ezt az egészet, inkább oda megyek hozzád. Melléd lépek, és magamra öltöm álarcomat. Mintha semmi sem zavarna. Ki is merné bántani, az édes, esetlen kis Ringót, aki annyira istentelenül aranyos.

 - Nem mehetnénk? – kérdezem lágy, hamis hangon. Te lassan elfordulsz, de persze rám se nézel. Rögtön felállsz, és lomhán a derekamba karolsz, mintha jelentene valamit, pedig cseppet sem. Halkan elköszönünk, de te még a fejedet sem fordítod felém. Ott sem vagyok. Egy szellembe karoltál. Hallod? Én nem vagyok itt, akkor miért fogsz? Miért nem engedsz végre el? A semmit miért marasztalod? Kérlek, válaszolj! Nem, te megint csak szomorú vagy. Nem akarod elárulni miért, hiába kérdezem. Nem tudlak felvidítani, eddig sosem sikerült. Lehervasztalak, mintha én lennék a tél hidege, te meg egy ártatlan tavaszi tulipán. Miért nem lehetünk mindketten virágok? Miért nem halhatunk meg együtt?

 - Fáradt vagy? – nyögöd ki végül. Csodálom, hogy megszólaltál, ilyenkor csak hallgatni szoktál.

 - Csak már elegem lett a hülye játékokból – felelem, de te nem is hallod mit mondok. Nem is érdekel. Nem szabadna reménykednem. Ez túl édes álom volna nekem, aki inkább csak eltorzítja ezeket a fantazmagóriákat. Talán hallgatnom kellene nekem is. Akkor talán jobban szeretnél. Bárcsak, tényleg igaz lehetne minden szavad.

 - Legalább jó volt? – Féreg. Gusztustalan egy rémség. Bemászik mindenhová, és a nyálkás, nedves testével nyomot hagy, amerre csak jár. Bebújik ide, oda. Ez csak a túlélése.

 - Mi?

 - Paul.

Direkt csinálod velem ezt. Fájdalmat akarsz okozni. Utálsz talán? Mégis, miért? Áruld már el! Annyi sebből vérzem már. Lyukas vagyok, akár a teniszütő hálója. Igen. Ide-oda rángatnak, és teljes erejükből egy labdát vágnak hozzám. Fáj.

 - Nem – válaszolom. Ezt várod tőlem. Bár, bármit mondhatnék neked, te úgysem hallanád meg.  Süket vagy. Annyi minden vette már el a hallásodat, hogy ezért nem is tudlak okolni. Én is elvettem belőle. Mindenki egy kicsit, és végül üres maradtál, mint én. Igen, ez a hibám. Én tényleg, felelős vagyok érte. Elrontottam, mint már olyan sok dolgot. Nem szabadott volna válaszolnom. Nem mintha reagálnál bármit, de akkor is lyukat üt rajtam a csend. Körbevesz, és bekebelez végül.

Nem nézel rám, most sem. Csak sétálunk egymás mellett, akár az élettelen robotok. A tél és a tavasz karon fogva lépkednek. Miért engem választottál? Talán ezzel is magadat kínzod? Vagy engem? Nem, mindkettőnket.

Bárcsak én lehetnék a tavaszod, és nem te az enyém. Te teszel engem gyönyörűvé, és nem én téged. Te vagy az én fényem, és én csak az árnyékod. Miért, nem lehetünk együtt? Melletted akarok állni, nem csak úgy tenni. Nem lehet, tudom. A tél nem válik tavasszá. Az hideg marad, merev, és vérfagyasztó. Minden évben kísért.

Mikor fogsz végre rám nézni? Éjjel? Holnap? Holnapután? Soha.

Hinni szeretnék végre valamiben. Olyanban, ami igazi, nem csak kitaláció. Hinni akarom, hogy ez csak egy rémálom. Mire felébredek, te átölelsz, és édes, mély hangoddal nyugtatsz. – Nyugi! Már felébredtél. Ez már a valóság. – De nem. A valóságban nem történnek ilyen dolgok, csak amit én nem látok, te nem hallasz. Igen, vak vagyok. Megvakította a fényed az én sötét szemeimet. Már nem látok semmit. Túl homályos. 

Bűntudatom van. Hallod ezt? Még nekem van. Egyszerűen egy féreg belém telepedet, és felfal, bekebelez. Eleszi előlem a szeretetedből keletkező táplálékot. Éhen fogok halni, érzem. A félelem férge mászkál, csúszik jobbra-balra bennem. Te ültetted oda. Te szabadítottad rám ezt a gusztustalan élősködőt. Miért? Ennyire utálsz engem? Ennyire megvetsz? Nem teheted ezt velem. Fáj, sajog mindenem. A féreg csúszása víz hangzik a gyomromban, ahogy zabál. Minden rezzenése jobban kínoz, mint bármi, amit eddig mondtál nekem. A fejem zsong a fájdalomra koncentrálva, mert már nem beszélsz hozzám. Már nem mondod el, miért. Nem tereled a figyelmemet. Kegyetlenül hagyod, hogy a szolgád elvegye minden erőmet. Nem is tudok ellenkezni. Nem téphetem ki azt a rohadt férget magamból. Azzal téged is eltűntetnélek. És tudod mit? Inkább szenvedek a félelem férgének kínjaitól, minthogy téged elveszítselek.''

Személyes vélemény: Az a helyzet, hogy nem tudok mit mondani. Már egy jó ideje szerelmes vagyok az írásaidba, és bátran kijelentem, hogy a fenti novella vált az egyik kedvencemmé. 

A fogalmazásod még mindig fantasztikus, megfelelően átjöttek az érzelmek, és egy-két oldal erejéig én is egyszerre szerettem bele és nehezteltem Ringo Starra. A kifejezéseid, hasonlataid roppant találóak és kreatívak, amelyeket epekedve követtem a novella végéig. Habár a történet meg a szereplők terén nem ismertem meg minden egyes kis részletet, ennek ellenére ez a részlet is teljesen megfogott, és az első bekezdéstől az utolsó sorokig magával ragadta a figyelmemet. Röviden mit tudnék elmondani erről a novelláról? Imádtam, imádtam és a változás kedvéért: Imádtam!

Nyeremény: 2 hétig hirdetés az oldalsávban + kritika/ fejléc (E-mailben értesítünk a helyezésedről, amelyben majd részletesebben tárgyalunk a nyereményekről.)   

                                                          III. helyezett

                                     Blogger neve: Dora G.

                                                       Blog címe: Final Masquerade 

                                                      Helyezést elért novella címe: Dalban mondom el

  
,,Patakzó könnyekkel dőltem a bezárt ajtónak, és a földig érő estélyivel vagy a pontosan kilenc centis sarkú körömcipővel mit sem törődve csúsztam le a földre. A megbántottság és a fájdalom hirtelen lett úrrá rajtam odalenn a hatalmas, átrendezett nappaliban. Nem akartam mást, csak eltűnni onnan a lehető legmesszebb, mert a szégyen és a megalázottság leterített, megfojtott. Az arcom vörössé vált, a szemeim pedig könnyekkel teltek, amiknek idefenn, a szobám sötét rejtekében engedtem csak utat.

A párom bántó szavai tőrként hatoltak a szívembe, ronda, nyílt sebeket hagyva maguk után. Gonosz és aljas dolgokat mondott, ráadásul a barátai, a barátaink előtt. Megalázott és a földbe tiport azok előtt, akik fontosak voltak nekem, és ennél kevés alávalóbb dolgot tehetett volna.
A kézfejeimmel próbáltam letörölni az arcomon végigfolyó sós cseppeket, ám újabb és újabb könnycseppek gördültek ki a szememből. A mozdulat arra volt elegendő csupán, hogy így a szobába világító holdfénynek hála megláttam a csuklóm belső felét díszítő tetoválást. Ő választotta, a „szerelmünk jelképeként” két éve, mikor fél éve együtt voltunk, de az elmúlt hónapokban egyre inkább azt éreztem, hogy ez nem szerelem. Hogy talán soha nem is volt az.
Állandóan bántott, tettlegesen soha, de a szavaival mindig azt éreztette, hogy semmit nem érek, hogy egy porszem vagyok, a sár a cipőjén, aki fel sem érhet az ő nagyságához és az ő sikereihez. David Ospina kegyetlen ember volt, és erre sajnos csak későn jöttem rá. Egyre jobban érlelődött bennem a szakítás gondolata, de a mai szavai jelentették az utolsó cseppet a pohárban.
Régen voltak álmaim, céljaim az életben. De most, most csak egy önértékelési problémákkal küzdő, összetört fiatal nő voltam – távolról sem az, akinek az ötéves önmagam elképzelte a huszonhárom éves énem. Gyerek-Lana bátor volt, önérzetes és makacs. Felnőtt-Lana nem volt több egy gyáva, felnőtt-bőrbe bújt kislánynál, aki nem mer kiállni magáért, aki inkább beletörődik a sorsába, meg sem próbálva változtatni azon.
A saját szánalmasságomon szárazon felnevettem, hogy ennek hatására köhögve törjön rám egy újabb sírógörcs. Tényleg szánni valónak tartottam azt, amilyenné váltam, de azzal nyugtattam magamat, hogy ő tett ilyenné. Viszont elegem lett, és nem akartam többé David Ospina butácska, manipulálható barátnője lenni. Nem kívántam semmi többet, minthogy megfeleljek a gyerekkori elvárásaimnak, hogy önmagam, hogy Lana Sanburne lehessek.
Könnyeimen keresztül elégedetten figyeltem az ablakon túl kereken fénylő Holdat, amikor valami megütötte a fülemet. Egy halk dallamot hallottam, ami egészen biztosan nem a lenti puccparádéból szűrődött fel két emelet magasba. Zongora – állapítottam meg, és még inkább fülelni kezdtem. Nagy összegben mertem volna fogadni arra, hogy a folyosó végi zeneszobából jön a hang – ott lévén egyedül zongora –, de még csak sejtésem sem volt azt illetően, hogy ki ülhet a hangszer mögött.
Hajtott a kíváncsiság, és úgy éreztem, itt az idő, hogy kilépjek a saját árnyékomból, és elinduljak gyerek-Lana elvárásai felé. Letöröltem hát az arcomról a könnyeimet, előástam a táskámból pár zsebkendőt. A szipogásom megszüntetése után a telefonom fényénél a kistükröm segítségével letöröltem az elkenődött sminkemet, és feltápászkodtam a földről. A sötétzöld selyemruha kissé összegyűrődött, de miután néhányszor lesimogattam, már egészen úgy nézett ki, mint mikor a délután során belebújtam.
Óvatosan elfordítottam a kulcsot a zárban, és gondosan körülnéztem, mielőtt kiléptem volna a folyosóra, de egy árva lelket sem láttam. Így, hogy az ajtó már nem tompította a hangokat, tisztán hallottam a dallamosan csengő zongorát, amin egy ismert szerelmes ballada akkordjait játszotta valakit. Az átkötő részekből nem voltam biztos abban, hogy mi is a dal, ám amikor a refrénhez ért, egyből ráismertem John Legend All of me-jére, és a szívem összeszorult egy pillanatra. Sokáig ugyanazt gondoltam a Daviddel való kapcsolatomról, amiről a dal is szólt, de rájöttem, hogy balgaság volt az egész. Talán soha nem szeretett, mert ha valakit szeretünk, azt nem bántjuk. Nem alázzuk meg. Nem akarjuk tönkretenni.
Hogy kiűzzem a fejemből a kapus képét, megráztam a fejemet, így a szétzilált kontyomból kicsúszott, szőke tincseim szabadon szálltak a levegőben. Ismét a zongorán játszott meseszép dallamra kezdtem figyelni. A zene apró mosolyt csalt az arcomra, és kitöltötte a szívemben, a lelkemben Ospina által okozott űrt.
Óvatos léptekkel haladtam a zene forrása felé, csendesen, mert nem akartam megzavarni. A zeneszoba ajtaja résnyire nyitva volt, így lassan belöktem, hogy rájöhessek, ki az, aki ezt a csodás muzsikát előcsalta a hangszerből. A fekete versenyzongora billentyűin virtuóz mozdulatokkal táncoló ujjak tulajdonosa nem más volt, mint Wojciech Szczesny, az Arsenal első számú kapusa. Jól ismertem a nevét, mert David rendszeresen sértődött kisgyerek módjára puffogott, valahányszor a lengyel fiú került a kezdőbe helyette. Kígyót-békát kiabált a srácra, aki bár fiatalabb volt nála, mégis jobban élvezte Wenger bizalmát. Nem kedvelte Szczesnyt, és valamiért ez bennem erőteljes szimpátiát ébresztett a lengyel kapus iránt. Talán tényleg igaz az a régi mondás, miszerint az ellenségem ellensége a barátom.
Csendesen, mosolyogva figyeltem, ahogy a kapus átszellemült tekintettel járatta ujjait a zongora billentyűin. Amikor a dal végére ért, szinte egyből egy újba kezdett, amit szintén ismertem. Beyoncé dala, a Halo volt az. A combomon ütve a ritmust, lehunyt szemmel hallgattam a dallamos zongorajátékot, és szinte önkéntelenül kezdtem el énekelni a refrént. Saját hangomat meghallva azonban felpattantak a szemeim, és rémülten pillantottam a kapus felé.
Szczesny, mint aki álomból ébredt kapta felém a fejét, de egy pillanatra sem hagyta abba a játékot. Egy pár másodpercre összetalálkozott a tekintetünk, ő pedig halványan elmosolyodott. Visszafordult a hangszerhez, és lelkesen játszott tovább, amitől az én szám is felfelé görbült éneklés közben. Becsuktam az ajtót, és a zene ütemére lépve, lassan a zongorához sétáltam, nem hagyva abba az éneklést.
A refrén végére beszállt a vokálba, így a következő versszak elejét átengedtem neki. A versszak felénél váltottunk, a refrént pedig már közösen, összekapcsolódó tekintettel énekeltük. Arra a néhány percre, amíg a lengyel kapussal énekeltem, elfeledkeztem mindenről. Az Ospina által okozott sebekről, a sértettségemről, a fájdalomról, amit a kolumbiai játékos okozott. A zene meggyógyított. A kapus zenéje meggyógyított.
A dal végén boldog és elégedett mosollyal ültem le a kapus mellé a zongorához. Szerettem ezt a hangszert, szerettem ezt a szobát. Davidnak talán ennek a szobának a berendezése volt az egyetlen igazán kedves cselekedete az együtt töltött két és fél évünk alatt. Borzasztóan sok időt töltöttem itt, zenélve, énekelve. Gyerekkorom óta ez volt az álmom, csak David mellett egyszerűen nem volt lehetőségem, alkalmam és kellő lendületem ahhoz, hogy hozzákezdjek. Függetlenül attól, hogy ő adott gyakorlási lehetőséget, ezzel egy időben elvette az önbizalmat attól, hogy közönség előtt szerepeljek, pedig kamasz koromban a színpad volt a mindenem. Így hát maradtam annál, hogy csupán magamnak játszok, és a saját szórakoztatásomra énekelek.
Wojciech volt hosszú idő óta az első ember, aki hallott énekelni, és az, hogy nem állított le az első hang után, egy picike önbizalmat adott, és óriási örömmel töltött el. Boldoggá tett. Olyan derültséget hozott ez az egy dal az életembe, amit az elmúlt egy-másfél évben egyáltalán nem tapasztaltam. Ebben az időszakban csak szenvedtem, csak őrlődtem, és egyik napról a másikra éltem. A zene nyújtott támaszt, és most is a zenében láttam a kiutat.
– Óriási hangod van – jelentette ki lelkendezve, és kicsit olyan volt, mint egy nagyra nőtt, lelkes kisgyerek. Elpirulva kotortam egy szőke tincset a fülem mögé, miközben megvontam a vállam. Nem igazán szoktam bókokat kapni, pláne a hangomat illetően, így fogalmam sem volt, hogyan kellene kezelnem.
– Wojciech Szczesny – mutatkozott be, mintha nem tudnám, hogy kicsoda. Kék szemei az arcomat pásztázták, aztán mintha a felismerés szikrája költözött volna a tekintetébe, és hozzátette: – Te nem Ospina barátnője vagy? – kérdezte, mire halványan elmosolyodtam.
– Azt hiszem rövidesen találóbb lesz az „Ospina volt barátnője” kifejezés. Lana Sanburne – nyújtottam felé a kezem, amit egy határozott, mégis finom mozdulattal rázott meg.
A bemutatkozás után hirtelen csend állt be közénk, úgyhogy elfordultam a kapustól, és kérdőn a zongorára pillantottam. A kapus halkan felnevetett, és bólintott. Ujjaimat a billentyűkre simítottam, és játszani kezdtem annak a dalnak az elejét, amit már hónapok óta szinte minden nap elénekeltem. Eddig is különös módon kötődtem a hozzá, de most először játszottam és énekeltem őszinte örömmel, boldogan, csillogó szemekkel. Az elhatározásom, hogy változtatok az életemen, immár borzasztó erős volt, és éreztem, hogy ez a dal lesz a kulcs hozzá.

I'll spread my wings and I'll learn how to fly – Kitárom a szárnyaim és megtanulok repülni

I'll do what it takes til' I touch the sky – Megteszek mi, amíg el nem érem az eget

And I'll make a wish – Kívánok egyet

Take a chance – Szerencsét próbálok

Make a change – Változtatok

                                                   And breakaway – És elmegyek innen
Átszellemülten játszottam a dalt, mosolyogva, és éreztem, hogy a lelkem minden kiejtett szóval, minden hanggal, minden hajlítással könnyebb lesz. Nem is értettem, hogy hogyan feledhettem el, mennyire fontos része a zene az életemnek. A zene jelentette mindig is az otthonomat. És butaság volt azt gondolni, hogy valami, amit ilyen szenvedéllyel és odaadással űzök, az rossz lehet.
Ahogy Kelly Clarkson dalát játszottam, lehullott a David által rám aggatott millió béklyó. Gyógyulni kezdtek a sebek, újra előjött a mosolyom és elkezdett visszatérni a magabiztosságom. A Breakaway elejét még halkan, félénken, visszafogottan énekeltem. Bennem volt az elmúlt időszak minden sérelme, hogy nem vagyok elég jó, hogy nem sikerülhetnek a magas hangok, a hajlítások. Ám a dal és a tiszta hangok előrehaladtával egyre inkább visszatért a bátorságom, és az utolsó refrént már hangosan és erőteljesen énekeltem.

Out of the darkness and into the sun – A sötétségből a fénybe lépek

But I won't forget all the ones that I love – De nem fogom elfelejteni azokat, akiket szeretek

I'll take a risk – Kockáztatok

Take a chance – Szerencsét próbálok

Make a change – Változtatok

                                                    And breakaway – És elmegyek innen
Miután az utolsó akkordot is leütöttem, elégedetten elmosolyodtam, ám a tekintetemet továbbra is a hangszeren tartottam. Az éneklés adta magabiztosságom gyorsan elillant, és tartottam a kapus véleményétől, még akkor is, ha tudtam, hogy ő nem Ospina, és bármit gondoljon is, nem fog a sárga földig alázni. De ő, a kolumbiaival ellentétben, látszólag konyított valamicskét a zenéhez, így, bár életemben soha azelőtt nem beszéltem még vele, furamód fontos volt a véleménye.
– Soha, senkit nem hallottam még, aki ilyen átéléssel énekelte volna ezt a dalt. Soha nem hallottam még senkit, aki dalt ilyen átéléssel énekelt volna. Ez… mesés volt – jelentette ki a kapus, komolyan zavarba hozva ezzel. Az ölembe ejtett kezemet szuggerálva motyogtam valami köszönöm-félét, de ezen kívül csak hebegtem-habogtam össze-vissza.
– Úgy veszem észre, dalban jobban megy a kommunikálás – nevetett fel Wojciech. – Mióta zenélsz? – énekelte, random leütve hozzá három akkordot. A félrecsúszó hangok hallatán szolidan felkacagtam, és felpillantottam a lengyel srác arcába.
– Nagyon kicsi koromban kezdtem, és azóta is töretlenül folytatom. Szeretnék ezzel foglalkozni, mármint, hivatásszerűen – jelentettem ki, a kapus tekintetét keresve.
– Még nem ez a munkád? – kérdezte hitetlenkedve, de gödröcskésen mosolyogva. Halványan elmosolyodtam és megingattam a fejemet.
– Ez eléggé… komplikált. – Szám rágcsálva őrlődtem, mert nem tudtam, hogy elmondjam-e a lengyel srácnak az egész történetemet, és Ospina szörnyű, negatív hatását. Az egész kikívánkozott volna, de ötpercnyi beszélgetés után nem akartam a nyakába zúdítani az elmúlt keserves másfél évemet.
Félve pillantottam fel Szczesny arcára, ám ő elnézően mosolygott. Nem faggatózott, inkább felajánlott egy újabb dalt, amibe mosolyogva egyeztem bele. Az első pár hangból felismertem Jason Mraz örök klasszikus dalát, az I’m yourst. Lehunyt szemeit csak néha nyitotta ki, hogy megnézze, jó helyre teszi-e ujjait. Az arcára volt írva, hogy élvezi a zenét, és hogy minden porcikája imád a zongora közelében lenni. Eltűnődtem azon, hogy vajon én is ilyen lehetek-e éneklés, zenélés közben.
A lengyel srác kicsit karcos hangjától, és az időnként beiktatott ösztönös rekesztésektől libabőrös lett a karom. Borzasztó jó volt őt hallgatni, olyannyira, hogy bár nagyon szerettem ezt a dalt, de megálltam, hogy ne énekeljek együtt vele, mert egyedül akartam hallani Wojciech hangját, ami édes harmóniát alkotott a zongorával.
Elámulva figyeltem, ahogy megszűnik számára a külvilág, valahogy úgy, mint ahogy nekem eltűnt minden, mikor a Breakawayt játszottam. Nem ismertem a kapust szinte egyáltalán, de olyan, volt mintha tisztában lennék a legbelsőbb titkaival, az egész életével. A zongoratanárom azt mondta mindig, mikor gyerek voltam, hogy mutassam a zenémet, és ő megmondja, milyen ember vagyok. Most kezdtem csak megérteni, hogy mire gondolt.
Ahogy Wojciech énekelte a dalt, minden szó új jelentést kapott; kitárulkozott, és közben valahogy mégis megközelíthetetlennek tűnt. Csak ült ott a fekete öltönyében és a sötétkék nyakkendőjében, az ujjai fel és alá jártak a zongorán, és olyan volt, mintha világéletében a hangszer mellett lett volna a helye. Eszembe sem jutott, hogy ő focista, csupán azon kattogott az agyam, hogy mennyire piszok tehetséges, és hogy talán nem is tud róla.
– Fantasztikus vagy – jelentettem ki, amikor a dal végére ért. Szavaim hatására pimasz mosoly jelent meg az arcán, és szikrázóan kék szemekkel pillantott rám. – Mármint az, ahogy játszol – javítottam magamat, a szemeimet fogatva, de azért a szám sarkában megbújt egy apró mosoly. Ebben az egész zenélősdiben volt valami bizalmas, valami, amitől olyan volt, mintha egy közös titkunk lenne, mintha tilosban járnánk. És valójában az igazság is közel járt ehhez, mert elég nehezen tudtuk volna kimagyarázni, hogy ő mit keres fenn a másodikon, a zeneszobában, és hogy én miért nem a párom oldalán parolázok boldogan a tucatnyi meghívott vendéggel.
Belegondoltam, hogy David mit szólna hozzá, ha megtalálna minket, és arra jutottam, hogy valószínűleg első körben elakadna a szava. Már magától a jelenségtől, hogy valaki előtt játszok, annak ellenére, hogy mennyit fáradozott azon, hogy elvegye tőle a kedvem. Attól pedig, hogy ez a valaki pont a lengyel kapus, valószínűleg ellepné az agyát a vörös köd. Féltékenységből, de nem szerelemféltésből. Egyetlen dolgot utált a világon, de azt nagyon, mégpedig ha elvették tőle azt, ami az övé, ami szerinte neki járt volna. Az ő nézőpontja szerint pedig Szczesny elvette tőle a posztját, és ha itt talált volna minket, akkor úgy gondolta volna, hogy engem is. Eszébe sem jutott volna, hogy talán soha nem voltam igazán az övé. De abban a pillanatban a legkevésbé sem érdekelt David Ospina. Sokkal jobban foglalkoztatott egy másik kapus, aki történetesen előttem ült, és akinek a kék szemei az én arcomat pásztázták.
– Ugye tudod, hogy ha foci nem jönne be, ebből bármikor játszva meg tudnál élni? – kérdeztem tőle félrebiccentett fejjel, mire halkan, szerényen felnevetett. Az egész ember maga volt a megtestesült szerénység, visszahúzódás és félénkség, és mégis, mikor zenélt, ennek nyoma veszett, akárcsak esetemben. Amikor énekeltem nem érdekelt a külvilág, akkor már nem foglalkoztam azzal, mit gondolnak az emberek. Amikor a színpadon álltam, már nem érdekelt a rengeteg rám szegeződő szempár. Olyankor már csak a zene létezett, és ezt láttam a Wojciech-en is.
– Ugyan – legyintett, és mintha zavarban lett volna, bár ez elég hihetetlennek tűnt. Azonban a lesütött szemei, és az elfordított feje, pont hogy az igazamról győztek meg.
– Mit szólnál egy duetthez? – Hirtelen felbátorodtam, mert tudtam, éreztem, hogy abból, hogy mi éneklünk, csak jó sülhet ki.
– Hát, amennyiben ismerem, nincs ellene kifogásom – mosolyodott el, ami az én arcomra is mosolyt csalt. Kezemet a zongorára fektetve lejátszottam neki a refrén dallamát, majd kérdőn pillantottam rá.
– Játszani nem tudom, de ha neked megy, akkor mehet – nevetett fel. Így hát teljes testemmel a zongora felé fordultam, és megkomolyodott arccal leütöttem a Say something kezdőakkordját. A dallam megtöltötte a szobát, Wojciech hangja pedig halkan, mégis szívet szaggatóan szólalt meg az első versszakot kezdvén. Az, ahogyan a legváratlanabb pillanatokban hajlított egyet a dallamon, csak még inkább csavart egyet az amúgy is összefacsarodó szívemen. Elképesztő hangja volt, ami szinte tökéletes összhangban állt az enyémmel. Az első refrénben fonódtak össze a szólamaink, létrehozva a számomra legelbűvölőbb varázslatot – a pillanat szülte harmóniát, a zene hathatós közreműködésével.
Mondják, hogy a zene sok mindenre képes, de noha tudtam, egészen eddig nem szembesültem a tényleges képességével. Erőt adott és ajtókat nyitott ki. Elvezetett egy idegenhez, akivel alig néhány perc alatt olyan közös hullámhosszra kerültünk, mint még soha senkivel. A zene felállított a padlóról, és meggyőzött arról, hogy az álmainkért harcolni kell. A zene álmokat képes valóra váltani, és mindig csak ad. Önzetlen dolog a muzsika, ami gyógyír a szív és a lélek sebeire. A zene kiteljesedést nyújt, és számtalan lehetőséget nyit. Én mindezt egyszerre éltem meg azon a korafebruári estén David Ospina londoni házának második emeleti zeneszobájában, Wojciech Szczesny oldalán. És életem legboldogabb és legteljesebb pillanatai voltak ezek, amik a lengyel kapus örök lekötelezettjévé tettek.''

Személyes vélemény: A legjobban az varázsolt el, ahogy a zene fontosságáról beszéltél. A te írásaidat is közelebbről ismertem még ezelőttről, és azt kell hogy mondjam, hogy ismét nagyot alkottál. 

Már csak a történet alapötletét figyelembe véve odaragadtam a képernyőhöz. Egy lány önző párja miatt nem élhet rendkívüli tehetségével, ám egy nap betelik a pohár, és főszereplőnk kedvese egyik közeli ismerősével duettezik egy zongora mellett. Akárhogy is hangzik, engem megfogott ez a felvázolás.

A kivitelezés most is magával ragadott. Imádom a stílusodat, sajátos és egyedi módon fogalmazol, a leírásaid pedig egyenesen foglyul ejtettek. Kellően részletezted az eseményeket, és tökéletes összképet nyújtottál az olvasó felé. E újabb focistás történeted is elragadtatott, annak ellenére, hogy különösebben nem rajongok sem a sportért, sem az illető hírességért. 

Nyeremény: 1 hétig hirdetés az oldalsávban + ajándék montázs (E-mailben értesítünk a helyezésedről, amelyben majd részletesebben tárgyalunk a nyereményekről.)   

                                                                Különdíjazás

                                          Blogger neve: Rosalya

                                                               Blog címe: Requiem 

                                                               Novella címe: Modern gyufaárus lány

,,December 24.-e volt, Szenteste. A globális felmelegedés, vagy csak az időjárás hóbortja miatt, de már évek óta nem volt fehér a karácsony, ellentétben a mostanival. Az utakat nem hó, hanem sár és némi kavics borította, a fák és a bokrok nem roskadtak össze a hókupac alatt, inkább tovább élvezték azt a maroknyi napfényt, ami a tél beálltával még átszökött a Földre. Minden kopasz volt, egyetlen egy levél sem volt a fákon, egyedül csak az örökzöldek tartották az emberekben a reményt. Azt a reményt, amit néhányan kínnak, mások kételynek, a maradék pedig csodának ítélt.
Ám ahogy az évek során a környezet, úgy az emberek is változtak. Levetették magukról a karácsony ünnepének igazi értelmét, és előtérbe helyezték az ajándékokat, a takarítást, és a rohanást. Akaratuk ellenére váltak robotokká, akik éjt nappallá téve próbáltak megfelelni a mondva csinált elvárásaiknak, miszerint karácsony ünnepén egy porcica sem lehet a szekrény alatt, egy pókháló sem éktelenkedhet a sarokban, és egyetlen egy mosatlan felület sem lehet a padlón, avagy mindennek csillognia, villognia kell. Mondhatni az egész világ úgy fogta fel a karácsonyi nagytakarítást, mintha a Jézuska, vagy akár az egész Szent Család egy hétig vendégeskedne mindenkinél, és ahol kosz van, ott csak a pokolra juthatnak az emberek.
Szomorú tapasztalat, de az ajándékok értéke, minősége és mennyisége kezdi átvenni az emberek felett a hatalmat, ezzel háttérbe szorítva a karácsony igazi lényegét, a szeretetet és a családot. Mert manapság másról sem hallani, csak arról, hogy a szomszéd lány milyen jó ajándékot kapott, esetlegesen a legújabb és legmenőbb okos telefont, míg más a vacsoráért is küzd, hogy a kevéske pénzéből valami dizájnosabbat varázsoljon az asztalra.
Ezekkel a gondolatokkal mászkált a kivilágított utcán egy fiatal lány. Ez a fiatal lány elég esetlenül nézett ki, csak egy nagyobb, régiféle kabátka volt rajta, ami helyenként lyukas is volt, és egy vékonyka bakancs, amit még születésnapjára kapott. Arcára hópelyhek tapadtak, fekete hajtincseit jeges szél fújdogálta. Kék szemei mintha megfagytak volna, úgy fúródtak a fehér tájba. Így sétált fel s alá a kihalt városban. Kicsit pontosítva, a város nem is volt kihalt, egyszerűen mindenki csak a házában, a családjával töltötte az ünnepeket.
Ennek a fiatal, tizenéves lánynak nem volt családja, amióta csak az eszét tudja, egy árvaházban él, ahol minden létező mód próbálják kárpótolni őt a szülei elvesztése miatt. Ez a fiatal lány soha nem látta a szüleit, még egy kifakult kép sincs róluk. Most, hogy kicsit idősebb lett elhatározta, hogy örömet keres magának ezen a napon, Szenteste. Már évek óta csak a megszokott árvaházi légkörben tartották meg a szerényes ünnepüket, ami mindössze abból állt, hogy mindenki kapott egy bögre kakaót és egy szeletet a bejgliből. Kevés volt, sokan voltak, de elég volt. Eddig.
Történetünk főszereplője elhatározta, hogy megkeresi magának azt a bizonyos Karácsonyi Csodát, amiről már oly sok szépet hallott, ha máshonnan nem is, a könyvekből, amiket kiskorában olvasott. Állítása szerint ő már bejárta a világot, Afrikától kezdve Oroszországon át még Kanadában is megfordult, mégsem tette ki a lábát az árvaház falain kívülre (az iskolát leszámítva). És hogy mégis mit csinált ez az árva, magára maradt kislány, aminek következtében ő beutazhatta a világot? Olvasott. Volt már veszélyes tűzharcban, élt már túl egy lakatlan szigeten, szelídített már meg egy hipogriffet, és még sorolhatnánk.
Most mégis az volt a legfontosabb kérdés, hogy mi is az a Karácsonyi Csoda? Hol, merre kell azt keresni? Ezek a kérdések kavarogtak a leányzónk fejében is, amikor benézett egy bolt kirakatának ablakán, és csodálkozva figyelte a ruhákat, a játékokat, de leginkább a díszeket. Egy ilyen már-már felnőttnek számító lánynak nem a játékok, hanem a karácsonyi hangulat volt ámulatba ejtő. Soha nem látott még ennyi színt, ennyi égősort egy helyen, ennyiféle karácsonyfadíszt, s emiatt a látvány miatt az ő szíve is megtelt melegséggel ezen a hideg téli éjszakán.
Ahogy továbbállt megérezte egy nyitott ablakon kiszűrődő karácsonyi vacsora mámorító illatát, s pár másodperc gondolkodás után rájött, hogy egy minden bizonnyal finom halászléről és rántott halról van szó. A nyál összegyűlt a szájában, nagyon ritkán volt alkalma arra, hogy ilyen jellegű fogásokat vacsorázhasson. Közelebb lépett az ablakhoz, hogy jobban szemügyre vegye az asztalt, ám akkor a tekintetével nem a felszolgált ételeket, hanem a sarokban álló karácsonyfát fürkészte.
Amolyan varázslatos jellege volt az egésznek, ahogy bent égett a sok gyertya, világítottak a karácsonyfán az égősorok, s mindeközben a varázs közben a család békésen fogyasztotta a valószínűleg mennyei vacsorát. Ami a karácsonyfát illeti csoda, hogy nem roskadt össze a sok dísz alatt, tonnaszám lógtak rajta az üveggömbök, a szalmadíszek, a papírdíszek, és egy-két otthon készített dísz is volt még. A fa alatt megszámlálhatatlan mennyiségű, meseszépen becsomagolt doboz volt, amikbe feltehetően olyan drága ajándékok sorakoztak, mint amilyen fényűzésben élt az a család.
Főszereplőnk még egy ideig csodálkozott volna még az ablakon leskelődve a bent történteket, ámde a hosszú ideje tartó ácsorgás meghozta a gyümölcsét, egyre jobban kezdett fázni. Így ellökte magát a párkánytól, és bohókásan sétált tovább a városban. Fejében már századszorra képzelte el a saját karácsonyát, ahol a szerető férjével és gyerekeivel ülnek az asztalnál, és persze a dilemma közepén, hogy mégis melyik fogásból egyenek elsőként. S miután befejezték a vacsorát, megkezdődhet az ajándékok kibontása, amik a lehető legszemélyesebb, ámde a lehető legszebb ajándékok lennének.
A tökéletesnek hitt gondolatmenetnek egy jéghideg fuvallat vetett véget, aminek következtében a lány még szorosabbra húzta a kabátját. Fázott, sőt, már majdnem megfagyott, de makacssága miatt nem volt hajlandó addig visszamenni az árvaházba, amíg meg nem találta a Karácsonyi Csodát.
Kicsit csalódottan ült le az egyik kávézó lépcsőjére, ahonnét most a szokásos forgalom ellenében mindössze csak egy mosolygó hóember jelezte, hogy a nagy üresség ellenére ott igenis van élet. Lábai már annyira átfagytak, hogy meg sem érezte a márvány lépcső vérfagyasztó hőmérsékletét, és a korlátnak dőlve tovább álmodozott. Annak reményében, hogy csukott szemmel mindent szebben tud elképzelni, lehunyta a szemét.
Gondolataiban egy meleg nappaliban ült egy fotelban, mellette a jóképű férjével, előttük pedig a gyerekeik izgatottan bontották az ajándékaikat. A mellettük lévő étkezőben még mindig lehetett érezni a karácsonyi vacsora hátra maradt illatát. Főszereplőnk szeméből egy apró könnycsepp csúszott le fagyott arcára, s ezzel a csodálatosnak tartott elképzelésével álomba ringatta magát.
Másnap kihűlve, megfagyva, de mosolyogva találtak rá a fiatal lányra. Senki sem tudta, hogy ki volt Ő, senki sem kereste. Egyszerűen csak egy fiatal lány volt, aki a Karácsonyi Csodára várt.''

Személyes vélemény: Hamar elnyerte a tetszésemet ez az érdekes feldolgozás. Az eredeti mese kiskoromban a kedvenceim közé tartozott, így boldogan olvastam végig hangulatos kis alkotásodat.

A fogalmazási stílusod egyszerűen nagyszerű. Nincs túlbonyolítva, az arany középutat találja meg a részletek és a felszínesség között. A feldolgozási hozzáállás is valósághű, tökéletesen tükrözi a mai világ romlott felfogását, működését. És e imént felsorolt tények nyomós okot adtak arra, hogy a Modern gyufaárus lány történetét válasszam a különkategóriába. 

Nyeremény: 1 hétig hirdetés az oldalsávban 

Én még egyszer gratulálok mindenkinek, és nagyon szépen köszönöm, hogy elolvashattam az írásaitokat! Hálám örökké üldözni fog benneteket! :D

                       Mindenkinek rengeteg virtuális csokis sütit és ölelést postáz,

                                                                                  Sophia